Csendjáték

Az álmok pórázán égni kell – énekli a Qumiby. Álmok, megvalósulatlan, vagy megvalósuló álmok, igazából mindegy, hogy melyik beteljesületlenségével örökké kísért a nem kihasznált lehetőség vagy az elfojtott vágyak munkálnak mélyen a bőrünk alatt. A megvalósuló álmok pedig hűséget követelnek, utólag is létjogosultságukat keressük, csak hogy ne tűnjünk a saját szemünkben idiótának és viselkedésünket magyarázni tudjuk kognitív disszonancia, mondanám mint pszichológus.

Talán bennem van a hiba az örökös vágyakozással, álmodással, túlgondolkodással. Nem tudom, mi kell a boldogsághoz, csak azt tudom, boldog akarok lenni. Már ez is óriási felismerés.

Kamaszkorom meghatározó, kedves cédéje a lejátszóban, november reggeli köd körülöttem, kel fel a nap, ébredeznek az elővárosok, bácsik és nénik mennek a cba-ba. szombat reggel hét. Vezetek. Szelem a budai dombokat, rég jártam erre. Két emlék tolul fel a táj, a vezetés hatására: mikor Máriahalomról jöttónk haza 2010 májusában csapatépülésről. Úgy éreztem, nagy dolog előtt állok, nagy változás előtt. Beszélgettem a kocsiban a leendő venezuelai útitársakkal mesékről, jövőről, about the beginning of a beautiful friendship. A másik emlék pár hónappal későbbi, nem én vezetek, családlátogatásról, bemutatásról jövünk valakivel. Ma elmentem a mellett a cukrászda mellett, ahol a krémest vettük. A héten a kutya kipakolta a cédét a haolmból, amit tőle kaptam. csak azt a cd-t. János Vitéz hangoskönyv, Törőcsik Mari előadásában. Elsírtam magam, mikor megláttam a megrágott cd-tokot.

szól a Californication, aztán a Scar tissue. Hány hajnalt táncoltam rá végig 16-19 éves korom között valamelyik házibuliban. szerelmesek voltunk és fiatalok, és nem mertem belevágni az életbe. Vezetek, szól a Californication, egy szőrős kis jószág ül az ölemben, melegszik, nézi az utat, néha a karomra hajtja a fejét és elszenderedik. tegnap hittem, reméltem, féltem, rettegtem, kívántam, hogy bennem is cseperedik már valami kis élet. de nem, a teszt negatív, menstruálok. A kis szőrös lény az ölembe bújik, összhangunk teljes, szinte meg sem tudom különböztetni éhes kis gyomrának remegését az enyém morgolódásától.. aztán rájövök, a telefon berreg a kabátom zsebében kettőnk között. Ébreszt.

Novemberi hajnal, köd, merengés. Felnőttem. Döntéseket kell hozni. Akarok-e férjhez menni? Szeretnék-e már gyereket? Lesz-e olyan munkám, amit szeretek és amiben kiteljesedhetek?

Tegnap az öcsém szalagavatóján ültünk. Ő volt az egyetlen az évfolyamról, aki nem táncolt. Nem volt ideje, kedve a próbákhoz. Ő az egyetlen az évfolyamról, aki reggelente háronegyed ötkor kel, teker egy órát a spinning biciklin, suli, 92%-osra írja az OKTV dolgozatokat és délutánonként 2-3 órákat edz. Lehet nem válogatják be az olimpiai keretbe. A lány, akit szeret, a legjobb barátjával jár. A legjobb barátjával, akit évekig hagyott elsőnek lenni, épp csak kicsivel, mert a másiknak, fontosabb. Az öcsém meg hagyja az első helyezést, hagyja a lányt. De az olimpiai keretet nem hagyja.

Rázzák a feneküket a lányok a szalagavatós táncokon, a fiúk kajlák és görnyedtek, a lányok nem tudnak járni a magassarkújúkban, a tanári kar rosszul öltözött. Az én drága öcsém meg ott ül mellettem a lelátón és valami derű árad belőle, ami megmagyarázhatatlan, amit irigylek, amivel én sosem tudtam kezelni se kamasz koromban, se most a tényt: hogy más vagyok, hogy kicsit kilógok. Hogy fontosabb a kemény munka, a befektetés, az olvasás és edzés, mint a cigi-pia-póker-traccs-menő-nemmenő életforma. Talán az én öcsém volt az egyetlen az évfolyamból, aki oda is figyelt az igazgató beszédére, aki a carpe diem valós jelentéséről beszél. Ragadd meg a napot, örülj a jelennek, de nem a hedonizmus oltárán áldozást jelent ez az öröm – a pillanat lehetőségének szóló öröm ez. És ha ez a pillanat egy életre szóló bál, akkor annak örülj, ha holnap ez a pillanat egy vizsgára készülés, akkor annak örülj. Sarkítva.

Kétségek, álmok, remények. Olyasvalakivel élek együtt, akinek nem kell magyarázni a carpe diemet, mert számára természetes hozzáállás. De a természetes egyszerűséggel megélt carpe diem mögül miért hiányolom Horatius-t?

Azt kívánom, még egy pár óráig ne érjen véget ez a szombat reggel. Maradjon a köd, a kutya az ölemben, a cd a lejátszóban, a nosztalgia a lelkemben, a jövő a szívemben. A jóleső melegség, az egyedüllét, és mindezekkel együtt a belső csend.

Szakdogaleadás: 6 nap múlva.

Eredmények: 0%.

mindenen sírás: 100%.

baráttal veszekedés: 80%.

Calle 13 - Latinoamerica

Soy... soy lo que dejaron
Soy toda la sobra de lo que se robaron
Un pueblo escondido en la cima
Mi piel es de cuero, por eso aguanta cualquier clima

Soy una fábrica de humo
Mano de obra campesina para tu consumo
frente de frío en el medio del verano
El amor en los tiempos del cólera, mi hermano!

Si el sol que nace y el día que muere
Con los mejores atardeceres
Soy el desarrollo en carne viva
Un discurso político sin saliva
Las caras más bonitas que he conocido
Soy la fotografía de un desaparecido
La sangre dentro de tus venas
Soy un pedazo de tierra que vale la pena
Una canasta con frijoles, soy Maradona contra Inglaterra
Anotándote dos goles
Soy lo que sostiene mi bandera
La espina dorsal del planeta, es mi cordillera

Soy lo que me enseñó mi padre
El que no quiere a su patría, no quiere a su madre
Soy américa Latina, un pueblo sin piernas, pero que camina
Oye!

Coro

Totó La Momposina:

Tú no puedes comprar el viento
Tú no puedes comprar el sol
Tú no puedes comprar la lluvia
Tú no puedes comprar el calor

María Rita:

Tú no puedes comprar las nubes
Tú no puedes comprar los colores
Tú no puedes comprar mi alegría
Tú no puedes comprar mis dolores

Totó La Momposina:

Tú no puedes comprar el viento
Tú no puedes comprar el sol
Tú no puedes comprar la lluvia
Tú no puedes comprar el calor

Susana Bacca:

Tú no puedes comprar las nubes
Tú no puedes comprar los colores
Tú no puedes comprar mi alegría
Tú no puedes comprar mis dolores


Tengo los lagos, tengo los ríos
Tengo mis dientes pa' cuando me sonrio
La nieve que maquilla mis montañas
Tengo el sol que me saca y la lluvia que me baña

Un desierto embriagado con peyote
Un trago de pulque para cantar con los coyotes
Todo lo que necesito, tengo a mis pulmunos respirando azul clarito
la altura que sofoca,
Soy las muelas de mi boca, mascando coca

El otoño con sus hojas desmayadas
Los versos escritos bajo la noches estrellada
Una viña repleta de uvas
Un cañaveral bajo el sol en Cuba

Soy el mar Caribe que vigila las casitas
Haciendo rituales de agua bendita
El viento que peina mi cabellos
Soy, todos los santos que cuelgan de mi cuello
El jugo de mi lucha no es artificial
Porque el abono de mi tierra es natural

Coro

Totó La Momposina:

Tú no puedes comprar el viento
Tú no puedes comprar el sol
Tú no puedes comprar la lluvia
Tú no puedes comprar el calor

Susana Bacca:

Tú no puedes comprar las nubes
Tú no puedes comprar los colores
Tú no puedes comprar mi alegría
Tú no puedes comprar mis dolores

María Rita:

você não pode comprar o vento
você não pode comprar o sol
você não pode comprar a chuva
você não pode comprar o calor

você não pode comprar as nuvens
você não pode comprar as cores
você não pode compar minha alegria
você não pode comprar as minha dores


No puedes comprar el sol...
No puedes comprar la lluvia
vamos caminando, vamos dibujando x2

"Mi mind egyéniségek vagyunk!" - kiáltott fel a special advisor a service centerben, mikor jóindulattal engedélyezte a telefont felvevő és íméleket megválaszolgató kollégának, hogy felcserélje a szórendet az egyik protokoll-mondatban. Sőt, a saját kútfőből (igaz, idegen nyelven - és erre fizetik ki unatkozó emberekként a többszázezer forintokat) egészen eredetien megváltoztatott szinonimákat is csak egyszer javította át. a munkaerő egységesedik, mindent egyre többször kérdez meg, és előbb utóbb eljut arra a szintre is, mikor nem tud maga dönteni dolgokban. mert hogy minden másnak, a feljebb lévőnek a kompetenciája. érzem, ahogy sikítoznak a logikus gondolkodásért és hatékony, kreatív problémamegoldásért felelős agysejtjeim. naponta sikítoznak, percenként kiabálnak, hogy unatkozás helyett írhatnám a szakdolgozatomat. de közben rövid listát készítek az elmúlt hetek kiadásairól és (egyelőre) elcsitítom a neuronokat. hátha van valami felsőbbrendű cél a dologban - Hamupipőke is milyen sokáig válogatta a kölest a búzából..

Business casual ide vagy oda, a lazaság megjelenik a levetett cipőkben, a plusz-mínusz ötperces ebédidő-csúsztatásokkal, panaszkodó kollégákkal.

Leona harmadikszemhéj-gyulladást kapott, a felírt kezelés műtét. Szóval kiskutyi hétfőn délben be az Állatorvosi Egyetemre, a melóhelyről telefonon navigálom az eseményeket. délutánra meg is volt a picúr és azóta egy szép, nagy kék tölcsérrel a fején mászkál. ami nem csak azért előnyös, mert így nem vakarja el a frissen műtött szemét, hanem mert így nehezebben tud harapdálni. viszont nagyon kényelmes is neki: a rágókáját nem kell tartania, egyszerűen kihasználja, hogy szépen megtartja a tölcsér és ő meg csak nyammog rajta, mint egy kiscipő-formájú nyalókán. 

őoroszlánsága néha fennakadt az ajtófélfán az első nap, hasra esett a lépcsőn, sírdogált, hogy zavarja. majdhogynem beszél. érdekes, hogy amikor beteg, sokkal bújósabb, de egy nap alatt is el tud annyira szokni tőlem, hogy utána újra vadul.

a következő kép álljon itt a kutyanevelési kísérleteink ékes kudarcaként. (kis segítség a kép értelmezésében: a fehér, mintás textil a paplanhuzat)

a Csendjáték blog szélén van egy leírás, amely tulajdonképpen az egyik kedvenc gyermekkori mesekönyvemre utal. Mosonyi Aliz - Háy Ágnes: Szekrénymesék című mesekönyvére, mely egy varázslatos Mari nevű szekrényről szól, melyet amikor kinyitnak, mindig más mesés történetnek lehetünk szem- és fültanúi. A könyv hátoldalán erre utalóan van a leírás: Volt egyszer egy Mari nevű szekrény, és ebből a szekrényből csak gurultak, gurultak, gurultak........ ki a gyöngyök. katt a képre!

minden kis gyöngy egy-egy történet, egy-egy szivárvány, egy-egy boldog befejezés, egy-egy kaland, egy-egy kis élet...

elmaradt túrázás, elmaradt önkéntes feladat és elmaradt segítség a testvérnemnek. és mind csak amiatt, mert minek tervezzünk? majd meglátjuk reggel, hogy elindulunk-e Szlovákiába. meglátjukból nem lehet reggel ötkor felkelni. lehet ez ilyen latin dolog, kulturális különbség vagy csak nemtörődömség?  csak spontán, csak rugalmasan. csak azt nem veszi figyelembe, hogy ezek a spontán lemondások, tervmódosítások hány másik ember életét befolyásolják. és legalább utólag mondhatná, hogy sorry. mikor csak a hétvégém szabad és szakdogát is kéne írnom, nekem nem mindegy, hogy mikor kelek fel és hol. és ha hétfőtől bezárnak a bringapályák, akkor nem mindegy, hogy most hétvégén megyünk vagy nem.

de sebaj, mert kajakozás a Dunán. családi rugby összejövés, játék a kiskutyával, gyerekekkel, kicsikkel és nagyobbakkal. Haverkodás a feleségekkel/anyukákkal. külföldi vendég pesztrálása. idegenség-érzet a saját lakásomban. mosás. cikkírás. kutyafürdetés. ebéd a szülőknél.

I am so capeable of so much more! és a mi a lópiiiiiért tökölök ennyit egy-egy feladaton. ne ragadj le! mi fog vissza? és közben örülhetek, hogy van jól fizető munkám, van pasim, lakás, autó, teljes család. és hiányolom az önmegvalósítást, az önkiteljesedést, az egyéni boldogságomat a dologban, mint igazi, jogaival és lehetőségeivel teljes mértékben tisztában lévő és azokkal mindig is élni tudó emancipált nő. De közben meg tudom, hogy ez a lehetőségekkel való élés mekkora luxus. meg az ilyenfajta önkiteljesedéses boldogságra törekvés. nem születtem mártírnak. de ugyanakkor ha már élhetek vele, leköpni való hülye lennék, ha nem használnám ki, csakis arra hivatkozva, hogy nem lenne fair azokkal szemben, akiknek nincs rá lehetőségük. vagy igazából csak GYÁVASÁG az egész.

a lényeg: annyi sok jóra és nagyszerűre és változtatóra és motiválóra vagyok képes!! miért fecsérlem látszólag energiáimat, lehetőségeimet? 

a Lent a Fönttel csókot vált, egymásba szerelmesedik Nappal és Éjszaka.

I would like to educate, to prevent, to heal. To help, to understand, to travel. To return with my work the good Life has given to me. I have many potential, lot of motivation and looking for a way to use it... step by step.

na szóval van egy új munkám, adott esetben egy multinál. sokan ülünk, nagyon sokan, egy irodában, egy légtérben, ahogy az az amerikai filmekben lenni szokott. sok a fiatal, sok ismerős arcot is láttam egyik egyetemről vagy másikról. és ilyenkor megfordul a fejemben, hogy mégis mit is keresünk itt. a korábbi életvitelemhez és munkáimhoz képest megszokott önállóság és kreativitás mértéke igencsak a mínuszos mezőben tendálgat, a protokollok és szabályok számával arányosan.

oké, a meló jól fizet, nem jár nagy stresszel, jó a hangulat és a csapat, állítólag gyors az előrelépési lehetőség, 1-2 éven belül már lehetsz teamleader, utána még pár év és manager, saját kis csoportod, részleged, satöbbid lehet, megfelelően emelkedő fizetéssel, juttatásokkal. Elmész a céges partikra, előbb-utóbb, ha ügyes vagy, kifizeted a diákhitelt, lesz új hiteled lakáshitel formájában, lesz autód, okostelefonod, kubai nyaralásod, meg tudod alapozni a családod, jó oviba járathatod a gyereked.

de volt egy álmom. jobbá tenni a világot. naiv álom, tudom. segíteni embereknek, nem (csak) a magam érdekét előtérbe helyezni. folyamatosan tanulni, képezni magam, látni, ismerni, hogy a nyugati jómódú elhízott (alsóbb és középréteg) vagy fitneszmán és szomatizáló (inkább felsőbb rétegek) életstíluson kívül akad más is. más kultúrák, más értékek, más szempontok is.

egyik hétvégén egy lánybúcsú alkalmával beszélgettem egy lánnyal, aki tizeniksz évet töltött különböző multiknál, különböző pozíciókban. Gyorsan haladt a ranglétrán, megvan a lakás, az autó. és most kiszállt. talán harminc éves lehet. kiszállt, mert elege van, mert talán pszichológiát akar tanulni. a célja ezzel az, hogy azoknak az embereknek segítsen, akik hasonló multis környezetben hamar felszálltak, fiatalon meglett a vezetői pozíció, a nagy fizetés, a drága lakás, luxusnyaraló, stb. és 40 éves, húsz év munkaviszony után rájönnek, hogy szétdolgozták a belüket (mert az elején másodállások, utána a vezetői szerep miatt), nincs idejük a családjukkal, nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött, talicskányi pénzekkel és rájönnek: ennek semmi értelme, amit csinálnak. ilyenkor valahogy azt érzem, hogy tudom előre... és akkor mégis miért dőlök be neki? én már tanultam pszichológiát, tudom, hogy nem (csak) ezek a dolgok számítanak az életben és időben kiszállok valamiből mielőtt az gyomorfekélyt okozna. de még csak huszonhét éves vagyok, sok gyakorlati tapasztalat nélkül. hiába tudom, nem hiszik el és eszköztelennek érzem magam.

Még csak reggel hét, de már sikerélménnyel indítottuk a napot: a három-háromésfél hónapos oviskutyánk tegnap estétől mindezidáig szobatisztának bizonyult. hurrá! és hiphip. csak lent végezte a dolgát, türelmesen megvártuk, míg jön az ihlet. Továbbá tegnap este és ma reggel között még nem szedte szét a hálószoba-szőnyeget, nem szedte még ki a szemét a plüsskrokodiljának, a legjobb játszócimbijének és első blikkre a bicikli kerekében sem esett kár.

További szívmelengető eredmények, hogy a "Sit!" vezényszóra, úgymint leül, már nem csak véletlenszerűen hallgat, és hogy ha a "kérem" szóval kombináljuk, tényleg odaadja az éppen rágott-csócsált tárgyat. A botocskát visszahozza, keresi a játszási lehetőséget mindenben és imádja az embereket, mindenkinek köszön, udvarol.

Büszke vagyok rád, Leona!

Napfelkelte, barátkozó kiskutya, kellemes izomláz és nyújtózkodás. Aztán bolt, jófej vagyok, ma én megyek le hajnalban kenyérért, közben kicsit mártírnak is érzem magam - pedig ezt akartam, nem? még egy gyors ímél és hírek-csekkolás, hajmosás, fel a biciklire, irány a nagybetűs munka, ahol egész álló nap nincs mit csinálni csak várni fogom a telefont, hogy hátha hátha (ujjak keresztben) felvettek az álom-civilszervezethez.

tegnap gyertyafényes Ashtanga óra a tűzraktérben, egy kis panaszkodás barátnőnek előtte, salsa barava szólt a kávézóban, ahol ittam egy limonádét. közben új könyvbe kezdtem (miért is ne - a szakdoga és a melókeresés, kutyanevelés mellett... ), a változatosság kedvéért most angolul csílei történelmi regénybe (Ines of my soul - Ines del alma mia). az a fajta könyv, ami egyből magába szippant. Amúgy Isabel Allendétől már olvastam korábban is (Amor y sombre), akkor németül és legalább háromszor kiolvastam a Pinochet diktatúra idején játszódó szerelmi történetet..

az előző kapcsolatomban tudatosan, nagyítóval kerestük a játszmákat, óva kerültük őket. a mostaniban akaratlanul belecsorgok, azon kapom magam, hogy hülyeségeken kiabálok a MOM park kellős közepén. Olyanokon veszekszem, hogy hogyan tereget, hogy miért a kanapéra, azon belül is a párnákra rakja a táskát, amit én mindenhol leteszek a földre. Hogy miért kell mindig automatikusan nemet mondani arra a filmre, amit én javaslok, vagy hogy miért nem akar bejönni velem a nagyszüleimhez, ahol egy szót sem ért az egész beszélgetésből. játszmázunk. ő is, én is. Néha sikerül időben elcsípni, irányt módosítani a beszélgetésen, vita után is pozitív visszajelzést adni.

 az én humorom a nyelv rétegeiben van nagyrészt. és a humor, amit szeretek, a nyelvvel játszik, valahogy nem fog meg a "hasra esik a kétballábas és röhögünk rajta" típusú poénkodás, hiába írt róla Bergson annyit (A nevetés). És a nyelvi humorhoz a spanyolom és angolom nem elég. az angolom még néha talán. de akkor meg az ő angolja nem. ha ő próbál viccelődni, azt én sem értem, mindig visszakérdezek, hogy "tessék?", hiába, egy év spanyoltanulás - nagyrészt autodidakta módon - ehhez kevés. mondja, majd akkor leszek igazi "venezuelai", ha szeretem az arepát (ez megvan), jól meg a salsa (ez is közelít), és értem a spanyol standup-ot (ez még nagyon messze van). szóval kedves párom szemében nincs humorérzékem, pedig csak nem egy nyelvet beszélünk - képletesen és szó szerint is.

mondják, a kommunikáció 70-80%-a nonverbális módon zajlik. mondanám az érzelmi, az intuitív kommunikáció. ez remek, nincs vele semmi baj. de a gondolatok, ötletek, vélemények kifejezéséhez, megosztásához, ütköztetéséhez vagy összefinomításához szóbeli vagy írásbeli beszéd kell, azaz a közös kód. és a problematikus kódon kívül, a többi kommunikációs összetevőn belül most kiemelném a kontextust is: a kulturális és személyes hátteret, környezetet, meglévő előzetes tudást, sémákat, forgatókönyveket. na valahol itt, ebben a kontextus-tényezőben van a hiba a mi kommunikációnkban.

Meggyőződésem, hogy az utóbbi napokban komolyan kezdi azt hinni a kiskutya, hogy őt "NoLeona"-nak hívják. no Leona!- ha reggel fel akar mászni az ágyra. NoooLeona!!-ha sikerült neki felmászni és az orromat akarja megrágicsálni. NooooLeonnaa!!- amikor rágja a kezemet cipőfűző-kötés közben, vagy ha belecsimpaszkodik a nadrágom szárába és vonszolom keresztül a szobán. NoLeona- mikor a plüsskrokodilját hurcolja magával, morog és játszani szeretne, húzzuk a szerencsétlen játékot két oldalról és a nagy igyekezetben a kezembe harap a krokodil lába helyett. NoLeona - mikor az első séta során az összes szomszéd kertbe be akar lógni, mikor széttépi az újságokat, vagy amikor a kezemet harapdálja, ha mepróbálom feltenni rá a pórázt.

Hétvégén Leona kedvére rohanhatott és ez szemmel láthatóan jól hat rá, kevesebbet rág-harap, több az "okoskutya", "de ügyes vagy". mint a "NoLeona". életében először úszott a Velencei-tóban, bájosan végigülte a kajakozást az imbolygó kajakban kettőnk között, nagy látványosság voltunk Gárdony-szerte. Aztán a Pilisben is jó sokan örültek neki, a loholó kis fejének, kapta rendesen a "milyenokosezakutya" meg a "de cuki kisboxer" megjegyzéseket, miközben másztunk fölfelé a Rám-szakadékban. pedig amúgy staffordshire terrier, tigriscsíkos, fehér foltokkal - a tigrismintából jött amúgy a neve (leon=oroszlán, leona=lány oroszlán). most megfelelően elfáradva békésen alszik.

Itt van az ősz, és újra hoz magával valami újat, ahogy annak lennie kell. AZ első olyan szeptember hatéves korom óta, mikor nincs iskolapad, nincsenek órák, tárgyfelvétel körüli aggodalom, rohangálás ide-oda egyik egyetemről a másikra, onnan munkába, interjúkra, haza, este tízkor cikket írva.. ja az mégiscsak lenne, már ha tudnám csinálni. helyette most írásválságban szenvedve újra elővettem a jó öreg blogot, kedves főszerkesztő úr tanácsára.

Hát új dolgok vannak bőven. Kölyökkutyás, dolgozó nőként ért a szeptember elseje, egy vadiúj gyűrűvel az ujjamon. Csak hogy pontosak legyünk: kutyabefogadás: július 31. Lánykérés: augusztus 28. Első munkanap: szeptember 1.

Hogy teljes legyen a kép, azért a munka része még sántít egy kicsit, épp azon rágom magam, hogy tudok a szigorú munkarendemből ellógni 3 órára egy másik állásinterjúra... egy olyan helyre, ami kicsit személyre szabottabb lenne. egy multitól egy alapítványhoz. nehéz nehéz. AZ elmúlt hónapok munkakeresési válsága után jó érzés, hogy legalább van visszajelzés, de változatlanul érzem a légüres tér nyomását így az egyetem vége után, hogy mégis mihez kezdjek magammal, mi az amit igazán csinálni szeretnék, lesz-e belőlem pszichológus, vagy mi..

A lánykérés kapcsán meg külön jó sok poszt lesz várhatóan az interkulturális, érdeklődés- és művéltségbeli különbségek problematikájáról, a kommunikációs nehézségekről, utazási tervekről vagy maradásról, és hogy mely leánykori álmok válnak valóra illetve kerülnek örökre a beváltatlan álmok mezejére. ez most nem fér bele egy gyors munka előtti posztba.

nem új dolog, mégis csak most bukkantam rá erre a FunTheory nevű projektre, melyet a VW Svédország indított be. Mások is csináltak ilyet, rémlik, de egészségfejlesztés tematikával még nem láttam. Zongora és lépcső.

Leszek-e vagyok-e már? elkezdtem böngészni és egyre több olyan volt évfolyamtársat találok, aki már szakmában dolgozik, benne van a rendszerben, szakképzést csinál, klienst fogad, egészségfejlesztési projektet szervez. De persze bőven vagyunk olyanok is, akik munkát keresünk, pultuzonk, bébiszittelünk vagy valami egészen mást keresünk.

de találtam ezt: 

JORGE LUIS BORGES: PILLANATOK


Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyei másznék meg, több folyóban úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.

Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték
életük minden percét; voltak persze boldog pillanataim is.
De ha elölről kezdhetném, azon igyekeznék,
hogy csak jó pillanataim legyenek.
Mert ha nem tudnátok, ebből áll az élet, kizárólag pillanatokból;
ne veszítsd el a mostanit.

Azok közé tartozom, akik nem mennek soha sehova lázmérö nélkül,
melegvizes palack nélkül, esernyő és ejtőernyő nélkül;
ha újra élhetnék, kevesebb poggyásszal utaznék.
Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól
míg csak véget nem érne az ősz.
Többször ülnék a körhintára, többször merengenék a naplementén,
több gyerekkei játszanék, ha újra előttem lenne az élet.
De hát látjátok, 85 éves vagyok és tudom, hogy meghalok.

dancehall szól a kávézóban, kubai képek a falon, téglavörös, a youtube-on salsa és reggeaton lépéseket lesek, esküvői bemutatóra készülünk, nagyot dobbant a szívem, mikor előállt a koreográfia ötletével. mindenre megtanít, amit tud. kérdés, hogy elég-e az, amit tud. ez furdalja őt is, engem is. az előzőnél 2 év után derült ki, hogy nem elég. még kettőt adtam neki. lehet velem van a baj és a világnak az intellektuális szűrőn áti méricskélésével. mondja, ennyi van. kell? én így kellek neki, szemüvegesen és intellektuálisan. táncolni meg én is akarok, hiába nem leszek egy negra sose. a falakon a karibtenger, életérzés, ritmus, tűző napon dermedt lassúság. a kávézóban a pesti értelmiség, körülöttünk zsizsegés, stressz és káromkodó sofőrök. később jógára megyek, megint egy másik viszonyulási alap. közben ezt olvasom és lubickolok a mélységekben, a félredobbanó szívritmusomban, az empátia flow-jában.

még mindig kísértenek mi lett volna ha álmok. döntések.

itt is vívódás.

Eltelt egy hét. találkozások, örömök, iszogatások, sportolások, család, barátok, Budapest, meleg, bicikli, vízitúra. intenzív kezdés. ma itthon, szusszanva, rendezve a soraimat a lakásban, helyet csinálva a szekrényben, lelkemben az érkezőnek, az érkező életnek, terveknek, boldogságnak, szerelemnek, családnak.

Budapest forró, csodások a bringautak, sok felújított tér és hely, rend és közbiztonság és tisztaság fogadott eddig.

hogy milyen volt kint? arról inkább itt

mit hoztam haza? 

szakmailag: 120 kitöltött kérdőívet, szakirodalmakat, szakmai kapcsolatokat. kommunikációs skilleket. civil szervezetnél tapasztalatot, érdeklődést egy téma iránt, néhány oldalt a szakdolgozatomból és nagyon sok tanulságot önérvényesítésről, kulturális különbségekről, türelemről

egyénileg: egy új családot, barátokat, türelmet, alkalmazkodást, nyelvtudást, igényt az önállóságra, hegyi levegőt, homokot a tengerpartról,  nézőpontváltásokat

most munkakeresés és a hogyan tovább? 

néha nehezebb, néha többet esik az eső, néha szomorúbb, néha vidámabb, néha vadabb, néha veszélyesebb, néha macsóbb, néha vagányabb, néha gazdagabb és néha szegényebb mint ahogy elképzeltem.

egy felsőközéposzálybeli, kicsit elkényeztetett, mindent megkapott enyhén túlérzékeny lelkületű és depresszióra, önbizalmonhiányra hajlamos huszonéves vagyok Budapestről, majdnem 3 diplomával 3 idegen nyelven beszélve. és itt vagyok Venezuelában, a világ legmagasabb erőszakos bűncselekményeivel és leggazdagabb biodiverzitásával büszkélkedő országában, fent az Andokban. Ha valamely hátrányos helyzetű észak-magyarországi városba költözöm, lehet hasonló kultúrsokkban van részem. a különbség annyi, hogy itt alapvetően jó idő van, az emberek pozitívak és gyakorlatilag nincs etnikai előítélet. zene van és tánc és szegénység és társadalmi különbségek és kevés munkalehetőség. egy alapvetően macsó világ ez

sokat tanulok toleranciáról, rugalmasságról, kulturális különbségekről, magamról. és spanyolul