Csendjáték

A jövőben Miamami néven keressetek engem a WordPress-en.  A Miamami a Csendjáték blog folytatása, mely szeretne kicsit a személyességtől a szakmaiság felé lavírozni, de fő hangsúlyait – úgy mint pszichológia és megfigyelések, társadalmi reflexiók -, megőrizni. Hogy miért? Új életszakaszhoz új blog dukál. Az első néhány posztot átmásoltam, a többit olvassátok szeretettel itt:

miamami.wordpress.com

Négy hónapos a baba és kb hat hónapja nem dolgozom hivatalosan. Ráadásul azok közé tartozom, akik nem hosszú éveket töltöttek egy munkahelyen, szépen lépegetve fel a ranglétrán vagy fásulva bele egy-két pozícióba, mikor jól esik egy-két-három év kihagyás a babázás miatt. Sokáig jártam többféle egyetemre, mellette dolgoztam itt meg ott, ezt is meg azt is. Annyiban szerencsés vagyok, hogy sokat utazhattam, éltem, ráadásul külföldihez mentem férjez, így a mehetnékem kielégítése garantálva lesz a jövőben is. Viszont nem építettem fel még azt az úgymond karriert, amit most a babázás mellől büszkén szemlélhetnék. Rengetek kiaknázatlan potenciám van még és kezd igényem lenni arra, hogy végezzek valami szellemi munkát. De:

A baba most kezd interaktív és kommunikatív lenni, most kezdi igényelni, hogy egyre többet játsszak, sétáljak, beszélgessek, énekeljek vele és ezzel együtt egyre cukibb is. Ergo a gyerekkel való foglalkozás egyre kevésbé lesz hmm.. hogy úgy monjdam .. unalmas. Mert azért valljuk be, eddig a ringatás, etetés, alvás, ringatás, etetés, alvás műsor ment, néha egy kis fürdetéssel, ja és pelenkázással kiegészítve. Rém izgi, azt kell mondjam, akárhogy is imádom a gyerekem és öröm látnom a fejlődését. Szóval most tavaszodik, jön az érdekesebb része a gyereknevelésnek és már én is elég fitt vagyok ahhoz, hogy a lakással, a kerttel foglalkozzak, hosszabb sétákra menjünk a kutyával, kutyaiskolába vigyük vagy baba-mama programokra járjunk. Attól nem félek, hogy itthonülő anyuka leszek.

De mégis annyi ötlet és projektterv, elképzelés, munkaötlet és nagyravágyás van bennem, amivel kell kezdeni valamit ahhoz, hogy kiegyensúlyozott lehessek. Megállapodtunk abban a férjemme, hogy most márciustól heti egy délutánt megkapok. Szerencsére rugalmas munkaidőben dolgozik, akár itthonról, szóval ez meg is valósítható lenne. Ha tudnék dönteni, hogy a sok-sok terv és ötlet és kimondott és kimondatlan elköteleződés közül tudnék választani. X projekt? vagy Y projekt? Ezzel dolgozzak együtt vagy azzal? Vagy valaki újjal? X szakmámban vagy az Y-ban? Vagy végre kombináljam a kettőt egy saját projektben? Vagy a hivatalos munkahelyemmel vegyem fel a kapcsolatot? Esetleg belevágnék egy doktoriba? Dönteni kell. Heti egy délután. Mi fér bele? Mihez kell kevesebbet utazni, kevesebbet itthon készülni és ugyanakkor mi az, ami igazán érdekel? Ezt kéne megfogalmazni, és aztán a megvalósítani lépésről lépésre, anélkül, hogy a családi életemet, a gyerekkel töltött időmet elapróznám, netán annak rovására menne. Mert az most a legeslegfontosabb.

Elkezdett bennem motoszkálni, hogy mikor fogom az álmaimat megvalósítani, le kell-e mondanom róluk vagy csak átértelmeződik a "világmegváltás". Szembe kell néznem azzal, hogy már sosem fogok tudni egy ügyért úgy tenni, hogy minden energiámmal, éjszakákba nyúlóan, napi 15 órában dolgozok érte. Nem. Vagyis igen. Ha ez az ügy a gyermekeim és nem egy projekt vagy más munka, legyen az akármilyen társadalmi jelentőségű. Egy-két vagy több értékes embert nevelni a világra miért ne lenne fontos és "világmegváltó"? Közben pedig erőt merítek édesanyámból, aki lelkiismeretesen és fantasztikusan végzett, nem épp "anyukás" sebészi munkája mellett nevelt hármunkat. És játszott velünk, biciklizni, kirándulni, kempingezni mentünk, dalokat és játékokat tanított az egész utca gyerekeinek, palacsintát sütött 36 órás ügyelet után... Most válik igazi hőssé a szememben.

Most olvastam egy elég érdekes cikket a szoptatással kapcsolatban és megtetszett a párhuzam, melyet a séta a parkban és a maratonfutás, valamint a szoptatás elvárt kellemessége és a valódi erőfeszítések között vontak. Ez tetszett, mert a maraton jól jellemezi nálam is azt az erőfeszítést, összehangolódást, akaratot, tudatosan összeszorított fogakat és fájdalmas pillanatokat, majd a flow élményt és a katarzist, mely alatt beállt két hónap alatt a szoptatásunk.

Az elején fájt, megduzzadt, bedurrant, kisebesedett (fél centire felnyílt bimbóhegyet nem a "kisebesedés" kategóriába sorolnám...), emellett folyt, lövellt, spriccelt néha teljesen váratlanul, napi négyszer kellett átöltöznöm. A szoptatás néha több mint egy órás procedúra volt a mell előkezelése (mindenfélre gyógykrémek lemosása és lelki rákészülés), a szoptatás maga, böfiztetés, és a mell utókezelése (plusz fejés, sebes bimbók lekezelése, lefejt tej tárolása, eszközök fertőtlenítése, sírdogálás a fürdőszobában míg magamra erőltettem a melltartót, sírdogálás azon, hogy más ringatja ilyenkor a kisbabámat). Mire ezzel kész voltam és kezdtem mozdulni tudni, a pici újra sírt, hogy éhes, vagy valami más baja van. Közben pedig a szakcikkek mind azt írták, hogy a szoptatásnak a helyes technikával nem szabadna fájnia, tegyük minél gyakrabban, igénye szerint mellre a picit, mert az jó neki. Átböngésztem mindent, az amúgy remek La Leche Liga szoptatós füzeteitől kezdve a nemzetközi blogokig. Mindenhol leírták a helyes technikát, és hogy semmiképp sem szabad se cumisüvegből etetni, de bimbóvédőt, vagy cumit sem szabad adni a babának, mert az megzavarja a szopási technikáját és úgymond vandálkodni fog a mellbimbódon. Viszont sehol nem találtam leírást arra, hogy mit lehet csinálni, ha már ennyire elfajult a helyzet. Közben meg anyukám meg az anyósom egyszerű legyintéssel nyugtattak: nekik is sebes volt, nekik is fájt, össze kell szorítani a fogakat és csinálni. Majd jobb lesz. Utóbbi még hozzátette azt is, hogy képzeljem el milyen lesz, amikor már fogai is lesznek a babának. Na ez sem nagyon segített.

Mivel még igazából senkit sem láttam életemben közelről szopizni (na jó, kilenc évesen az öcsémet..), az volt az elvárásom, hogy a szoptatás milyen gyönyörű dolog, átszellemült madonna-arccal ül az anya enyhén feltűzött vagy hosszan leomló hajjal, a kisbabab meg békésen táplálkozik és remekül fejlődik a kettejük közötti kötődés. Ezt sugallta minden. Romantikus kép, ugye? Tisztában voltam a szoptatás immunológiai-, fizikai- és lélektani hosszú távú pozitív hatásaival, az ősbizalom kialakulásában játszott szerepével és a megfelelő tejmennyiség terlmelésével. Csak azzal nem, hogy ez bizony munka. A maratonra való felkészülés is néha fájdalmas, néha fáj, akkor is ki kell menni futni, mikor esik és fúj, és fáradt vagy és szigorú edzéstrev van és közben vannak időszakok, mikor tényleg átszellemülten megy és szárnyalsz és flow az egész.

Két hónap után elmúlt a fájdalom, begyógyultak a sebek, nem tartottam ki magam elé védekezőn a karjaimat, ha valaki meg akart ölelni és magabiztosan tudtam felvenni a hordozókendőt. Két és fél hónap után a tejem már nem folyt össze-vissza, leállhattam az extra fejéssel és nem okoz gondot, ha házon kívül (akár autóban, étteremben, stb.) kell szoptatnom. Hogy hogy jutottunk el idáig onnantól, hogy mindjárt feladom?

1. Összeszorított fogak, kitartás és idő

2. Sebkezelés: próbálkoztam Bepanthennel, saját tejjel, mézzel, ezüst lapocskákkal (sebkezelésben használják), sebészeti sebkezelő krémmel, Garnesollal, a seb "szellőztetésével" (ami azért vicces, mikor váratlan állít be valaki, meg télen, amikor amúgy is ráz a hideg a kimerültségtől). A legkellemetlenebb az volt, hogy a seb beleragadt a melltartóba vagy a gézbe és ez néha újra feltépte a sebet, meg hogy az akár csak egy előre hajlással is váratlanul elinduló tejleadó reflex mindent gyógycuccot eláztat/leáztat. Ami igazán bejött, az a bimbóvédő kagyló volt, amiben tudott levegőzni és nem dörzsölődött, valamint a kicsorgó tejet is felfogta.

3. Segítségkérés, tanács, lelkitámasz: Első körben a védőnőmet kérdeztem, aztán különböző barátnőkkel történő levelezés mellett írtam két szoptatási tanácsadónak is, az egyik a La Leche Liga önkéntes tanácsadója volt, a másik az IBCLC Laktációs Szaktanácsadók Magyarországi Csoportjának online tanácsadásán keresztül megtalált tanácsadó volt. Mindkét tanácsadó hölgy 1-2 napon beül válaszolt a kérdéseimre és támogatás, pozitív visszajelzések mellett a cumizavar kezelését ajánlották: a játszócumi elhagyását és a helyes szopitechnika gyakorlását. Cumisüveget a fenti okok miatt eleve nem használtunk, helyette nagyon ügyesen ivott kiskanállal vagy csészéből a baba már kezdetek óta. A bimbóvédő sem jött be, viszont játszócumit már néhány hetesen kapott, mondván milyen cuki, meg milyen jól megnyugtatja. Nekem a kezdetektől ellenérzéseim voltak a cumival, merthogy nem tartottam megfelelő megoldásnak, hogy csak betömjük a baba száját mindenféle sírásra anélkül, hogy a problémáját próbálnánk megoldani. Közben meg éreztem is, hogy a cumi óta durvábban bánik a mellbimbómmal is. A játszócumi a védőnőm szerint nagyon ritkán okoz zavart, viszont a laktációs szaktanácsadók egyöntetűen a cumizavart hangsúlyozták. Próbáltam leállni a cumival, de igazából annyira rászokott a baba, hogy sosem sikerüt teljesen, és mióta nem fáj nekem sem, újra vígan cumizunk (különösen autóban vagy öltözködésnél jön jól). A levelezések pár hétig tartottak és elég sokat segítettek a probléma tisztázásában. Javasolták, hogy menjünk el szoptatós csoportba is, ahol valaki élőben meg tudna nézni minket és az alapján segíteni, de erre aztán már nem került sor, mert jól lettünk.

4. Helyes technika és különböző mellretételi pózok gyakorlása: Hiába olvastam előre, időbe tartott míg tényleg belejöttünk abba, hogy a baba az egész mellbimbót a bimbóudvar nagyjával együtt a szájába vegye, az álla és az orra is hozzáérjen a cicihez, az ajkai kifelé forduljanak. Azzal kezdtem, hogy alaposan megfigyeltem, hogy hogy csinálja a babám a szopizást. Feltűnt, hogy nagyon ellapítja a bimbót közben, hogy a nyelvével matat és nem kapja be eléggé. Ekkor elindult a korrekció. Próbáltam a kezemmel segíteni, hogy minél nagyobb részt tudjon bekapni és ha nem így csinálta, vagy ha nagyon fájt akkor levettem és próbálkoztunk újra. Volt, hogy egy szopizást ötször-hatszor kellett így megszakítanom, vagy az elején sírni hagynom, amíg a nagyon megtelt és kemény mellett kicsit kimaszíroztam, felpuhítottam, hogy jobban be tudja kapni a baba. Küzdelmes és melós volt, de megérte. Többféle tartást kipróbáltunk, és végül nekünk ez jött be, a mai napig általában így szopizunk, a babát az ölemben lévő párnára fektetve.

 A poszt legelején említett cikk és az eltelt idő fényében be kell látnom, helyzetem nem egyedüli volt és igen, a megfelelő szopi kialakulásához kell idő, gyakorlás, helyes technika és a rizikótényezők kerülése. De megérte a fáradtságot, és ha újra végig kéne csinálnom, újra végigcsinálnám, mert most olyan fantasztikus élmény.

És igen, jövőre lefutom a maratont is.

A nyugati kultúrákban vitathatatlan a szingli jelensége az elmúlt 1-2 évtizedben. Ha ehhez hozzávesszük a kapcsolatról kapcsolatra ugrálókat, a válások számát és kötődési zavarokat (kapcsolatfüggőség, elidegenedés, egyszemélyes társadalmak, valós kapcsolatok virtuálissá válását), akkor egy olyan társadalmi porbléma rajzolódik ki, amely az emberek közötti kapcsolatok jelentős változását jelzi. Ez egy komplex problémakör és eszembe jutott a sok faktor közül egy, amely szintén hatással lehet arra, hogy ez kialakult. Ez egy hipotézis, tesztelésre váró elképzelés, aminek még a szakirodalomban utána kell néznem. De íme az ötlet:

Most, hogy babás könyveket olvasgatok, kezd kirajzolódni, hogy a 70-80-as években volt egy (amerikai? nyugat-európai?) trend, mely szerint a gyereket már csecsemő korától önállósgára kell nevelni. Külön kiságy, külön szoba (ha meg lehetett oldani), ha éjjel sírt, akkor nem felvenni, nem hordozni-ringatni-karban tartani napközben sem, mert azzal elkényeztetik. Bár nálunk nem annyira, de amerikbán a tápszerezés az anyatejes szoptatás helyett annyira népszerűvé vált, hogy manapság komoly kampányokat és energiákat fektetnek a szoptatás népszerűsítésére. Szóval felnőtt úgy egy nemzedék, amely azt élte meg csecsemőként, hogy a számára elsődleges kötődési alany (az anya), nem reagál az igényeire (pedig ösztönei szerint szeretne), nem elégíti ki a melegségre, gondoskodásra való igényét. Ez a hiányt és űrt betölteni igyekszik egész életében. De mivel kevés igazi ilyen tapasztalata van, így felnőttként, a romantikus kapcsolataiban is folytonosan azt érzi, valami hiányzik, valami nem elég és még többet és többet és mást szeretne, amit más és más partnerekkel próbál aztán megvalósítani. De ez sokszor nem sikerül, mert a hiány nem a partnerban van, hanem az egyénben, akiben mélyen ott van egy kielégítetlenség, egy "a világ druva és elutasító, megbízhatatlan hely" érzés, amely elől mások karjaiban igyekszik elbújni.

A pszichológiai szakirodalom a korai kötődés és a felnőtt (pár)kapcsolatok közötti összefüggéseket olyan eseteken tárgyalja, ahol a gyermekek (vagy állatkísérletekben az állatok) szerencsétlen módon súlyos elhanyagolásban éltek, az elsődleges gondozó betegsége/halála, stb miatt. Rideg árvaházakban nevelkedett gyermekeknél vizsgálták az érzelmi depriváció hatását. Számtalan kutatás igazolja, hogy az odafordulás, a gondoskodás, az érintés, a szeretet kifejezése a csecsemő felé a fejlődésben, betegségből való felépülésben és a tárasas interakciókban is komoly szerepet játszik. Kérdés az, hogy lehet-e egy "Így neveld a gyereked" trendnek, ilyen témájú könyveknek/műsoroknak olyan társadalomformáló ereje, mely miatt egy komplett generáció lesz kötődési zavaros? 

 A hipotézis igazolásához és egy hiteles, korrekt cikk megírásához két úton állnék hozzá:

1. Kvalitatív és kvantitatív empirikus vizsgálatok: Először is fontos megfelelően definiálni és operacionalizálni, mit is értünk kötődési problémán a fiatal társadalom elemzésénél. Illetve hogy melyek azok a faktorok az anya viselkedésében, amelyek a gyermek biztonságos kötődésére hatással lehetnek. Aztán nagy számű mintán vizsgálati párokat kellene kialakítani (20-30-as fiatal és édesanyja bevonása) és kérdőíves módszerrel feltárni, van-e a fiatal párkapcsolati elégedettsége (stabil, hamronikus, érzelmileg kielégítő kapcsolatok) és az anya nevelési attitűdjei és gyakorlati szokásai (akart gyerek volt-e, hagyta-e sírni, ringatta-e, mit olvasott, mit tartott iránymutatónak, ő maga mennyire elégedett a kapcsolatával). Egy-egy vizsgálatba bevont párral, ahol a fiatal önmagát is "szinglinek" kategorizálja, interjúk készítése és kvalitatív elemzése.  Ez pszichológusi munka, amit akár meg is tudnék valósítani. De egy igazán profi és tudományos igényű vizsgálathoz, melyből ok-okozat következtetéséeket és nem csupán együttjárásokat lehetne levonni, minimum longitudinális vizsgálat dukál, mely végigkíséri az anya-gyermek viszonyt és a gyermek fejlődését a születéstől a gyermek saját gyerekének születéséig és neveléséig. Kiderülhet, hogy az anyai nevelési elv csak akkor függ össze a gyerek későbbi kötődési képességével, ha nem akart/tervezett gyerek volt, vagy ha az anya szocioökönómiai státusza ilyen vagy olyan, vagy ha a saját párkapcsolati elégedettsége ilyen vagy olyan.

2. Társadalmi hátttér feltárása történelmi, szociológiai és kulturális antropológiai vonatkozásokkal:

A "szingli" jelenséggel és a válásokkal kapcsolatban:

• Mióta engedélyezettek a válások és mikortól váltak elterjedté a nyugati társadalomban?
• A szerelmen, romantikus kapcsolaton alapuló házasságok mikor kezdtek el dominálni az érdekből, társadalmi rang és a család által meghatározott házasságokon? A szerelmi kapcsolatok vajon mennyire voltak tartósak, ha nem a házasság tartósságával hasonlítjuk össze történelmi viszonylatban? Lehet, hogy valójában pszeud-jelenség az egész felvetett kérdés, mivel a romantikus kapcsolatok sosem voltak olyan tartósak. Számtalan történet ismert a férfiak virágról virágra szállongásával a régmúltból is.
• Női egyenjogúság, a nők felsőfokú tanulmányainak és munkavállalásának elterjedt lehetősége erre a tárgyalt időszakra tehető.
• A modern kori média szerepe a szingliség "létjogosultságában".
• Mikortól figyelhető meg az a demográfiai változás, hogy a házasságkötés vagy élettársi kapcsolat későbbi életkorra tolódott (főleg a nőknél, a férfiaknak korábban is megvolt a szabadsága, hogy akár később nősüljön)?

Az anya-gyermek viszonnyal kapcsolatban:

• Mikortól beszélhetünk és mit jelent a modern család fogalma? A régi szegény ember maga nevelte a gyerekeit, de a tehetősebb családokban dajka/dada látta el a csecsemő körüli tevékenyégeket, az anya-gyermek viszony rendkívül mást jelentett a mai modern anya-gyermek fogalmainkhoz képest. A nagycsaládok fizikai egységének a szétbomlása is ide tartozik. De beszéljünk alapvetően a 2. világháború utáni családokról, ami főleg szülők, esetleg nagyszülők és gyermekek egységét jelenti.
• Nők tömeges munkába állása mikor indult meg? Kik, vagy milyen intézmények látták el ilyenkor a gyermekek gondozását?
• A vizsgálat szempontjából nem mindegy, hogy csak Magyarországra redukáljuk-e az elemzést, vagy más országokat is bevonunk. Nálunk, Közép-Kelet-Európában, a szocialista rendszerek kialakulásával a nők munkába állása előbb elterjedté vált, mint egyes nyugati országokban, pl Németországban vagy az USA-ban, ahol a családanyaságnak, a háziasszony szerepkörnek ma is létjogosultsága van. Viszont nálunk már kevés olyan nő van, aki hosszú távon a főállású anyaság mellett tud (és akar) dönteni. Ugyanakkor a gyermek 2-3 éves koráig járó ellátás helyett a többi országban csak néhány hónap, esetleg csak néhány hét áll a nők rendelkezésére szülés után így ott gyakoribb, hogy dada veszi át az elsődleges gondozó szerepét majdnem egész nap, és ennek következtében a szoptatást is cumisüveg/tápszer váltja fel már kora csecsemő korban.
• A segítő könyvek, az "így neveld a gyereked", az orvosok vagy más "szakemberek" által írt könyvek elterjedése mikorra tehető? Melyek a legnépszerűbb ilyen írások, melyek máig "alapműként" ott vannak az háztartásokban? Milyen üzenetet közvetítenek ezek az ideális anya-gyermek viszonyról az első életévre?
• A nagycsaládok felbomlásával, szétköltözésekkel (mert máshol van munka, vagy mert már van rá pénz és mód, ami korábban nem volt..) és az individualizációval, a valós közösségek virtuális térbe tolódásával a nők alapvetően kevesebb gyermeket láthattak maguk körül születni, szopni, cseperedni, nem kisgyermekkoruk óta vesznek részt a kisebbek gondozásában. Például körülöttem sok olyan nőt ismerek, aki a saját gyerekét látja életében először szopni vagy pelenkázni. A gyermeknevelés ösztönös, de a társadalom, a közösségek által áthagyományozott minták és módszerek hirtelen eltűntek a társadalmunkból és helyét mesterséges üzenetek vették át egy-egy könyv vagy műsor képében.
• Több helyen olvastam, hogy azok az anyák, akik a "gyermeket sírni hagyni, nem felvenni, mert akkor elkényezteted" üzenetet kapták mindenfelől, ők sem mind "engedelmeskedtek" ennek az elvárásnak, hanem ösztönösen karba vették a gyermeküket. Tehát a külső üzenet nem tudta felülírni az ösztönös anyai gondozókészséget. Így a társadalmi tendencia legfeljebb az anya lelkiismeret-furdalására és nem az anya-gyermek kötődésre volt hatással.

A problémafelvetés, miszerint a 20-40 évvel ezelőtti gyermeknevelési trend összefügghet a mai társadalomban mutatkozó szingli-jelenségre és a válások magas számára, komplex megközelítést és elemzést igényel..

talán egyszer..

Posztmodern világunk technológiája rengeteg lehetőséget tartogat az energiaspórolásra. És itt nem a zöld technológiákra gondolok. "zöldítjük", vagyis inkább talán szürkítjük a társas érintkezéseinket, egyre több munkát spórolunk meg egy-egy találkozón, konfliktuson, kommunikáción. A több haszon kevesebb munkával evolúciós szemmel nézve jó pontnak számít, azonban a társas kapcsolatok elszürkülése, a valós alkalmazkodás, a kommunikáció és az adaptáció átlényegülése ki tudja, mennyire lesz adaptív fejlődsétörténetünkben. Személyes és nagyon őszinte lista következik a mindennapjaimban használt helyettesítőkről.

Sorozatokat valós társas kapcsolatok helyett: én különösen sitcom-okat nézek, ahol egy baráti tárasaság élete, mindennapjai bontakozik ki (Jóbarátok, Gilmore girls, How I Met Your Mother, Big Bang Theory, ....), nyilván azért, mert hiányzik a társaságban töltött idő. Meg persze bekapcsolni a tévét hét és fél kilenc között egyszerűbb, mint felpakolni a babát és elmenni valahova, vagy áthívni valakit hozzánk (barátok lehetséges válasza: jaj, messze laksz, honlap korán kelek, hó van, majd jövő héten. én aggodalmaim: ki kell takarítani, fel kell öltözni, kéne valami kaja, miről fogunk bezsélgetni? mi lesz, ha a baba sír?). Na a tévét bekapcsolom és már megy is a társas élet. Én nevetek, szórakozom, közben talán még a szobabiciklire is felülök, régóta ismerem a szereplőket, viszont nekem nem kell beszámolni a hülye döntéseimről, nem tudok Rachel-lel vagy Sheldon-nal nézeteltérésbe keveredni, aminek következtében majd következő tévézés alkalmával csak kerülgetjük egymást felületes témákkal és óvatoskodunk. Nem. Ők jövő héten is ott lesznek vicceskednek és nem kell megoldáson gondolkodnom. Ha megunom őket, egyszerűen átugrok néhány részt, vagy kikapcsolom őket, nem kell magyarázkodni. Azon se sértődnek meg, ha néha nincs kedvem felhívni őket , vagy ha csak alapzajnak használom őket. Praktikus?

Sms/e-mail telefonálás helyett: valójában nem kell egyből a másikra figyelni. Gyorsan megírok valamit, aztán majd válaszol, amikor tud, nincs elfoglalva, van kedve. Ha telefonálok, akkor először meg kell kérdezni nem-e zavarok. Ha nem olyat hívok fel, akivel amúgy is minden nap beszélek, akkor futni kell néhány alapkérdést. jaj, hogy vagy, mi van veled, hogy megy a meló, mekkora már a gyerek, voltál-e síelni, üdv a párodnak/szüleidnek. És ha az illető nem tőmondatokban válaszol, akkor reagálnunk kell rá. Ha barátunk az illető, és tőmondatokban válaszol és semmi nem derül ki, akkor meg az a baj.., egyből érezzük a ránk törő elidegenedést, a közénk álló tér- és időbeli távolságot. Biztonságosabb az ímél. Könnyebben kezelhető. Ha nem baráti ügyről van szó, pl az albérlővel kell valamit egyeztetni, akkor az üzenetküldés kevésbé személyes, ergo ne von le semmilyen következtetést a hangomból, fellépésemből, nem tud egyből rámcáfolni, stb. Közben megnyugtatom magam azzal, hogy én léptem valamit az ügyintézés érdekében, átpasszoltam a labdát.

Chat videós skype helyett: Megvan az egyidejűség, de mégse kell 100%-ban a másikra koncentrálni, szemkontaktust tartani, közben nyugodtan elolvashatok egy cikket vagy ehetek, kiszaladok a babához, sbt. Megvan a kapcsolattartás illúziója, miközben valójában tönnyire a semmiről beszélünk.

Youtube a nagymamám helyett: Elhatároztam, hogy megtanulok horgolni. Első lépésben természetesen megkértem a nagymamámat, hogy mutassa meg. Mutatott is alapöltésket, kaptam horgolótűt és fonalat. De valljuk be, kimenni a Nagyihoz, órákig elbeszélgetni a Nagypapámmal, megenni a többezer kalóriás ebédet sütikkel, vinni kutyát-babaát, sokkal energiaigényesebb, mint felcsapni a laptopot és beírni a youtube keresőjébe, hogy "crochet", esetleg "crochet headband" vagy "crochet bag". És tádáám, megjelennek step by step videók, fiatalosabb cuccokról, mint amit a Nagyim tudna. Mert hogy én nem terítőt szeretnék horgolni vagy sálat. Hasonló a helyezt a receptekkel is. Inkább megnézem a neten, mint hogy felhívjam anyukámat és megkérdezzem.

Youtube éneklés helyett: Na nekem nincs jó hangom. Sokkal jobban jár a baba, ha a jútjúbról hallgatja a Halászjuditot, mintha én énekelnék. Ugyanis előbb utána kell nézni, hogy pontosan hogy is volt ennek-vagy annak a dalnak a szövege. Másodszor is nem kell a kiságy felett görnyednem, hanem tudok közben ezt-azt csinálni Pl blogot írni a "nagyközönségnek" ahelyett, hogy felhívnám egy-egy barátomat egy tartalmasabb beszélgetésre. Az hogy a babának valójában jobban tetszik az én hangom és a szemkontaktus közben, az egy dolog.

Etolgia könyv olvasgatása a kutyával való játék helyett: A kuyták viselkedéséről, etológiájáról, érzelemgazdagságáról, az emberrel párhuzamos evolúciójáról olvasni menő és érdekes. Kimenni a hidegbe és foglalkozni a kutyával pedig fárasztó. Dobálni neki a játékát, aprócska lépésenként rávenni, megmutatni neki, hogyan jöjjön velünk szépen, nyugodtan, majd valaha esetleg póráz nélkül is, vagy megtanítani neki, hogy ne szedje szét a bejárati ajtót és a kertnek csak egy bizonyos részét használja ürítésre - na ez mind nagyon melós dolog. A könyv viszont leírja, hogy a budapesti kutyatartók kb fele beengedi az ágyába néha az ebet - ez megnyugtató dolog, és vállonveregetem magam, hogy mi milyen szépen kiszoktattuk már a halóból a kutyát.

A sort még lehetne folytatni.. sok szubsztitútom van pl, amit nem a társas kapcsolataim rovására, hanem egészségem rovására művelek. Pl a mirelit vagy instant kaja a tápláló ételek helyett.. de erről majd legközelebb.

Eszembe jutott még néhány dolog a pozitív kommunikáció fontosságával kapcsolatban. Szülőként biztonságos, elismerő környezetet kell teremtenünk a gyerkmekünkek, hogy olyan önértékelésre és önbizalomra tegyen szert, amivel boldogul a társadalomban - ami először az ovit, aztán az iskolát jelenti, és hát mindenki tudja mennyire kegyetlenek tudnak lenni gyerekek egymással, mennyire lealázó tud lenni egy-egy tanár szerepben tetszelgő felnőtt. Kap majd bőven hideget-meleget, gyúnynevet, sértést, stb. Ezért kell, hogy biztos alapokon álljon a gyerek önértékelése, és ezért kell a szülőnek/nagyszülőnek folyamatosan pozitívan megerősíteni, hiszen így tankol és így fejlődik tovább. Nem beképzelt gyerekeket nevelünk így, hanem egészséges önértékelésűt. A beképzelt gyerekeknél gyakran éppen hogy nincsen rendben az önértékelés, vagy az értékek vannak elcsúszva. A pozitív megerősítés ugyanis nem a gyerek folyamatos ajnározását jelenti. Hanem hogy reflektálunk a viselkedésére és gyakran és változatosan dícsérjük meg különböző tevékenységek közben. Szóval nagyobbacska gyerekeknél nem csak azt szajkózom neki bármire, hogy te szép-okos-ügyes vagy. Hanem megdícsérem, hogy "ezt ma már sokkal ügyesebben csinálod, mint tegnap!", vagy "milyen okosan rájöttél magadtól is, hogy működik az a játék!", esetleg "ügyes vagy, ma sokkal gyorsabban tetted rendbe a játékaidat!". Ezzel együtt, ha valami rosszat, nem megengedettet csinál a gyerek, sosem a személyét szidjuk, hanem a tettet minősítjük. Tehát nem "borzasztó rossz kölyök vagy, amiért meghúztad a testvéred haját" helyett "Fájdalmas és erőszakos dolog volt meghúzni a testvéred haját, ilyet nem szabad csinálni!". Vagy különösen, ha véletlen ver le, ront el valamit, nem a leszidás az előbbre vivő "figyelmetlen, buta, stb gyerek.", hanem "anya nem örül annak, hogy levereted a vázát, mert szerette, legközelebb kérlek figyelj jobban". Minősítés helyett érzelmek kommunikációja, magyarázat, és iránymutatás az elvárt viselkedésre.

Kisbabák még nem tudják kontrollálni a testükben működő folyamatokat. Kakilnak, pukiznak, böfögnek, buknak, pisilnek. Egy a babánál rosszalni, hogy "már megint leedted a ruhád" vagy "szaros gyerek, anya már megint moshatja ki a büdös gatyád", vagy "jaj de kis disznó vagy büdöske" a normális testi folyamatokat rosszalló, azokat elidegenítő kommunikáció. A kakilást nem lehet rossz dolognak minősíteni, annak visszatartása, az azzal összeködődő szégyenérzet sok elfojtásnak,bűntudatnak, tabusításnak az alapja, hogy Freudra hivatkozzak.

Reggelente, az első és a második evés között van egy-két édes, szép óra, mikor az utód édesdeden visszalalszik, szigorúan cumival és a kezemet fogva. Ilyenkor anya csinál néhány napüdvözletet, és ez megemeli a tartásom és a lelkem, derű ébred a lelkemben és és kitalálok valami hasznos tevékenyésget aznapra is. Nem kell sokra vagy nagyra gondolni. Nekem már egy-egy blogbejegyzés leírása is hasznos tevékenység, olajozottan tartja a szinapszisokat a fejemben.

Három hónaposan az első rendes menstruációva együtt az első kocogást is megünnepelhettük! Majdnem egy éve nem futottam, de lelkesítően hatott, idén félmaraton, egy-két év múlva maraton a nagy cél! No de csak apránként.

Be kell valljam, mostanra eljutottunk oda, hogy a kislányunk ugyan annyi időt töltött az apja nélkül, mint az apjával. Merthogy apa hazament egy időre. A nemzetközi házasság jellegzetes ismérve, hogy egy sima házasság komplikációval meg nem elégedő felek tovább bobyolítsák a maguk és családjaik életét. Legalább az egyik fél sosem beszélhet édes anyanyelvén a párjával (adott esetben én), sosem él a saját hazájában (adott esetben a férjem), az egyik ági nagyszülők folyamatosan vágyakoznak az unokára, míg a másik ág retteg, hogy mikor lesz helycserés támadás, és akkor majd ők fognak csak vágyakozni. Addig meg elhalmoznak. További kellemesen bonyolító tényező, hogy az ember nem tud elég hosszú távra tervezni, van egy folytonos bizonytalansági faktor: hogy majd oda is költözünk, pár év itt, pár év ott, mi lesz akkor a családdal, barátokkal, karrierekkel, stb. Ez kellett? Őszintén? Igen. Na de szóval apa másfél hónapos vakációját és családlátogatását a leghidegebb és legsötétebb hónapra tervezte, amikor amúgy is szar otthon egyedül bezárva lenni. Na de hát mostmár lassan vége, a tavasz is közelít. Aztán legközelebb már hármasban megyünk andoki hegyeket mászni.

A babás egyedüllét fénypontja, mikor a barátnők beállítanak és vacsorát főznek a nyúzott kismamának. Vagy elvisznek sétálni és unszolnak, hogy hagyjam a babát a nagyanyjára és igenis mozduljak ki táncolni, moziba vagy csak a városba. Vagy akár vigyük a picit is afro-karibi táncra, mert biztos tetszene neki, ellesz a sarokban. Na hát ehhez még egyelőre gyűjtöm az erőt, apránként menni fog. Mert én is olyan anyának képzeltem magam, aki megy, aktív, csinálja, és ennek a baba sem látja kárát. Kiegyensúlyozott mama = kiegyensúlyozott baba. Őrült mehetnékem van néha. Néha nem tudom,két Arany Lacinak és Sünbalázs között, két órányi Halász Judit és saját éneklés után, a komplett Cini-cini muzsika felolvasása után mit tudnék még csinálni.. Néha ülök délután ötkor, hogy jaj de sok van még hátra lefekvésig, mit fogunk addig csinálni, ami neki is jó, segíti, fejleszti, szórakoztatja? Aztán rázom a csörgőt, és most már ahogy meg tudja fogni, le tudja önmagát kötni - ez óriási könnyebbség.

Két hónap fájdalmas szoptatás után helyreállt a rend és béke, és örömmel szopizunk napközben nagyjából háromóránként, vagy amikor igénye van rá. Hálistennek, Azóta a testem nem egymerő görcs, kezdek ellazulni és könnyebben venni az akadályokat. De hopp, itt a következő, mi van ha már nincs elég tejem? Ha a menstruációt érezve a baba csak játszik és rágódik a cicvel és éhes marad? Ha megint kisebesedik, ha majd jön a fogacskája?

És hát igen, a testi változások.. akit hidegen hagy, az tegye fel a kezét. Nem csinálok drámát a pluszkilókból, szimplán meg vagyok lepve. Szülés után hamar lement, aztán alattomosan visszakúszott a "szoptatás mindenekelőtt" című táplálkozásnak és a fizikai gyengeségnek, ergo aktivitáshiánynak következtében. Szépen kiasszonyosodtam csípő tájt. +5 kg. Na de jön a tavasz, már elkezdtem a futást, szoktam biciklizgetni, majd csak lassan alakul. Első körben nem is a pluszkilókon dolgozom, hanem a feszesítésen, az izomzatom újraélesztésén. Hátban-vállban már elég jól megy, jó felépítésű eleven súlyzóm van.

A legszebbet a végére hagytam. Ahogy Maja nevet. Néha már hangosan, gurgulázva kacag, ahogy csiklandozom. De mosolyog, ahogy felébred, mosolyog, mikor evés után elégedett fejjel átveszi a nagymamája, hangosan lelkendezik, mikor egy neki tetsző dolgot lát vagy megfog. De főleg az én hangomra, közelségemre tud nagyon mosolyogni, bármikor. Ennél csodálatosabb érzést nem tudok. Talán ha két picúr csinálja majd ezt, csak az fokozhatja ezt az érzést...

Vagy a hó esik, vagy az eső, vagy óriási köd van, vagy minusztíz. jeges utak, hóakadályok a járdán. Nyilván egyikben sem tudunk sétálni menni. Ha meg mégis, akkor a szomszéd lánnyal (egy 9 hónapos kisfiú mamája) szervezkedünk, hogy eljutunk-e együtt. Többnyire mindig közbejön valami a közös sétának. Szóval megyünk egyedül. Mármint az egyedül az úgy néz ki, hogy a kutya már fél órával az előtt tudja, hogy séltálni megyünk, mint hogy én végül elszánnám magam (lehet, hogy ő motivál? kis manipulatív..). Na de szóval ő tudja, és már kéredzkedik kifelé a kertbe. (Itt jegyezném meg, hogy Leona lakásban szocializálódott, és a baba születése előtt 1 héttel költöztünk kertes házba, a nagyszüleimtől megörökölt helyre, közben mindkettejüket eltemettük, megsirattuk). Aztán, mivel nem vagyunk elég gyorsak, már újra az ajtót kaparja, ezúttal kintről befelé kéredzkedvén, minket sürgetve. Én viszont szeretnék nélküle menni sétálni, hogy esetleg valami pihentető is legyen a friss levegő élvezetében. Na de akkor babakocsi vagy kendő? Előbbihez kényelmes ruha, normális kabát nekem, kevésbé meleg ruha és prémzsák a babakocsiba a babának. Utóbbihoz a derekamat tartó fűző és XL-es kabát nekem, a kevésbé csúszós és labfejjel ellátott síruha kell a babának, és strapabíróbb cipő. Közben belesajdul a szívem a gondolatra, hogy a kutyát itthon hagyjuk, ha én nem viszem el, szegénykét senki nem viszi el sétálni, meg ugye a mártír-/ vagy szupermum-faktor is közrejátszik (én mindennel elbírok, anyám is elbírt hármunkkal, nehogy már nekem egy gyerek meg egy kutya akadály legyen! nem kell nekem segítség!). A szerepmodellek, na. Szóval a kutya jön, ott vigyorog a játékával a pofájában és incselkedik velem, hogy dobjam el, szálljak vele harcba. De én mint a kergemarha rohangálok fürdőszoba-konyha-háló között, hogy elkészüljünk. Fogmosás és fésülködés - mégiscsak az utcára EMBEREK KÖZÉ megyünk. Tisztasági betét (komolyan kéne venni az intimtorna gyakrolását). Plusz egy leggings a nadrág alá, mégiscsak fagy. Közben kikészíteni a gyerek cuccát, mindezt lehetőleg gyorsan, mielőtt elaludni vagy elkezdene sírni. Még mindig vacilálok a babakocsi és a hordozókendő között: melyikkel tudom jobban kezelni a kutyát, aki néha húz mint az idióta? (hiába kértem a férjem, hogy vegye át egy kicsit a kutya kiképzését, amikor én 8 hónaposan már nem bírtam a kutyaiskolát.. ). A babakocsit le tudom parkolni, amíg fegyelmezem a kutyát, a kendőben nehéz hozzá lehajolni, viszont szabadak a kezeim.. Hm.. Úgy döntök, érzem magamban az erőt a babakocsihoz. Na hát akkor. Én már nyakig kabátban, babát öltöztetem, biggyedő száját, a síruhára való reklamációt cumival tömöm be. Ok. Baba a mózesban kész. Persze a bejárati ajtó kétkezes, míg azt bezárom, a mózest a kutyaház tetejére teszem. Visszaszaladok pénzért és szatyorért, majd beugrom a tescóba vásárolni, ha már sétálunk. Kutya jön és vetődik egy szétfagyott, sáros madzagcsomóval a szájában. Csurom sár vagyok. Na, akkor fel a lépcsőn, mózes le a földre, a kocsi részét a fenti tárolóból kivenni, a kocsit megkerülve a kapu elé parkolni, visszaszaladni a babáért, közben rászólni háromszor a kutyára, hogy ne kíváncsiskodjon bele a mózesba, közben a baba elkezd üvölteni, én mint mondogatom, hogy megyünk már, megyünk már, minden jó. Kocsi áll, mózes a helyén. Közben próbálom gyakorolni a kutyával a kapu előtti türelmes várakozást, többször leültetem, visszahívom, de látom, a szomszéd kutya már megint kint csavarog az utcán, fegyelemnek lőttek..Óriási és nagyon sáros a hosszú szőre, próbálom elkerülni a fizikai érintkezést. Amúgy rendkívül jámbor kutya. Végre elindulunk, a mozgásra a baba abbahagyja a sírást, a kutyát az utca végén sikerül visszahívnom és pórázra kötnöm, ekkor jövök rá, hogy felhasználtam az utolsó jutalomfalatot a zsebemből. A szomszéd kutya a következő saroknál se szakad le. Basszus. Nem lesz ebből tescó, nem mehetünk ki a forgalmasabb útra. A kutyánk csak mértékkel rángatja ki tőből a bal karomat, 100méterenként megállok, fegyelmezek. Kezdünk belejönni. Süt a nap. Végre kimozdultunk.

Maya a múlthéten először fogta meg úgy igazán a felé akasztott csörgőt. Nem hadonászott és a véletlen elért hanghatáson fellelkesülve tanulta meg, hogy eléri a csörgőt és ő szólaltatja meg. Nem. Ő nyújtott kézzel, egyenesen közelített a játék felé, percekig koncentrálva, amíg a megfelelő szögben, centiről centire haladva került egy fókuszpontba a kezecskéje és a megfogni kívánt csörgő karikája. Közben néha még nyögdécselt is, mint korábban, amikor kakilt, úgy tűnik nála ez a koncentráció jele, mely egy számára élvezetes tevékenységet kísér. Én meg rohantam a telefonomért, hogy mielőbb felvegyem apának is a jelentet. A figyelem és a szenzomotoros működés ezen fantasztikus és ugrásszerű fejlődése majdnem megríkatott. Pár hete éphhogy csak felketette az érdeklődését az olyan játék is, ami nem zenél a feje felett. Most meg a kéz és a tekintet összehangolásával (ez komoly idegrendszeri fejlődés!), célirányosan, önindítottan vezérelt motoros akciókat hajt végre. Pár nap alatt a műveletet olyan szintre fejlesztette, hogy már nem percekig koncentrál, hanem jóval hamarabb eléri és kézbe veszi a játékot. És azt megtartja a még kicsit esetlen és rosszl záródó öklöcskében! sőt, a szájához viszi és rágogatni kezdi. Szerintem három hónaposan ez nem semmi! Ez most egy olyan ugrásszerű motoros fejlődésnek lesz szerintem az alapja, ami lehetővé teszi, hogy pikk pakk összehangolja a két keze mozgásást, és már mindent a szájába fog tudni tuszkolni, valamint javul a látása, a koordinációja, motiváltabb lesz, hogy elérjen dolgokat, hiszen már tud velük mit kezdeni, és ennek érdekében hajlandó lesz megerőltetni magát és hasról hátra fordulni és viszont.

A személyiség, az önbizalom megalapozása egészen csecsemőkortól folyamatban van, ezért nem mindegy, hogyan viselkedünk már az egészen picurka, látszólag passzív és mit sem értő kisbabákkal. Az érintés szerepéről már írtam, most néhány szót a szóbeli kommunikáció szerepéről.

A magzat már 5-6 hónaposan hall, mire megszületik, már felismeri nem csak édesanyja hangját, hanem az anyanyelvét is. Issza a környezete, elsősorban a vele legtöbb időt töltő anyja (vagy gondozója) szavait, és bár látszólag nem érti még a szavak, csak a hangsúlyt, hangszínt, hogy mosolyogva mondom-e vagy haragosan... De a szavak jelentőségét nem lenne szabad semmibe venni. Az autogén tréning, hipnózis, relaxáció, agykontroll mind mind a szavak szuggesztív erejével dolgozik. De a mindennapi életben is, csak nézzük meg a még 40 éves korában is még mindenki által Petikének nevezett ismerősünket - általában nem egy komolyan vett és magas kompetenciájú emberről van ilyenkor szó. Vagy személyes példát véve: egy volt barátommal eleinte "Kicsim"-eztük egymást. Pár hónap után észrevettem magamon, hogy nyafogósabban beszélek vele, többször kérdezek vissza és várom, hogy mások intézzenek el helyettem valamit, mert én nem tudom. Pedig dehogynem, csak kisebbnek, ügyetlenebbnek és bénábbnak éreztem magam attól, hogy folyamatosan kicsinek szólított (és látott) valaki. Önbeteljesítő jóslatnak is nevezhetjük.

Az autogén tréningben vagy agykontrollban, relaxációban csak pozitív üzeneteket szabad adni önmagunknak, nem szabad tagadni. Például ha a fájdalmával akar valaki dolgozni, nem adhatja magának azt a szuggesztiót, hogy "nem fáj a hasam", mert ebben két negatív értékű szó van és logikailag ugyan pozitívvá adódik össze ez a kettő, azonban a szuggesztiók nem a logika mentén működnek és két negatív töltetű szó az negatív marad. Ehelyett azt a szuggesztiót érdemes adni, hogy "könnyű a hasam", vagy "kisimul a gyomrom", vagy "kellemes meleg árad szét a gyomromban", ,ez már teljesen egyéni, ki milyen mondatot érez magáénak.

Ha a kislányom nagyon megijed, vagy sír, igyekszem nem azt mondani neki, hogy "nincsen semmi baj" (3 negatív), hanem hogy "minden jó", vagy "minden rendben van". Ugyan azzal a hangsúllyal mondom, mégis hiszem, hogy van különbség. Ugyan ez a helyzet a becézegtésekkel: ha hisztiskének, daginak, rosszaságnak, stb... szólítom a gyerekemet, legyen az kedvesen, játékos hanggal is, elkerülhetetlen a ki nem mondott elvárás, hogy az a gyerek hisztis, dagi, rossz, stb. Mintha azt várnám tőle, hogy rossz legyen, vagy hogy hisztizzen. Múltkor rajtakaptam a férjemet, hogy mondogatja, hogy hú, ez a gyerek olyan makacs öszvér lesz, mint a nagyanyja. Pusztán azért, mert aznap kicsit sírósabban reklamálta az aktuális étkezést. Már most azt a csökönyösséget látja bele, amivel megteremti az esélyét annak, hogy a gyerek valóban csökönyös legyen, hiszen ezt várják tőle valahol. Mellesleg csökönyösségnek vagy hisztinek vagy rosszaságnak értékelni (akár csak játékosan is) olyan viselkedést, ami a gyerek fejlődésétől nem elválasztható (pl. nincs időérzéke még, a tárgyállandóság nem alakult ki, ergo nem tud türelmes lenni és nem érti, hogy ha valamit nem lát, az attól még létezik), szerintem nagyon veszélyes az egészséges személyiségfejlődésre nézve. Ilyenkor nem rossz a baba, nem direkt csinálja, egyszerűen ez a természetes reakciója, amelynek intenzitását persze befolyásolja az öröklött temperamentum. Ilyenkor lehet konstatálni, hogy most éhes, és megnyugtatni mihamarabb. Aztán a fejlődésével fokozatosan lehet a viselkedését is jobban a szándékoknak betudni, de ez csak 2 éves kor körültől jöhet. Addig meg csak pozitívan!

Van egy közkeletű vélekedés, miszerint a gyerekek és az állatok ahhoz kötődnek a legjobban, aki enni ad nekik. Valahol ebből eredhet (vagy a be nem vallott féltékenységből), hogy férjem, anyósom, de még anyukám is csak úgy emlegetett az elején a kisbabám előtt, hogy „A Cici”. Nyugtatgatták a síró csecsemőt, hogy „Mindjárt jön a cici”, „Jön a tejgyár”, „Itt a cici”. Mondtam nekik, hogy nem két lábon járó mell vagyok, hanem Anya, és legyenek szívesek azt mondani a babának, hogy „jön anya, és ad enni, vagy ad cicit”. Hogy miért? Mert „anya” sokkal több, mint pusztán „cici”. A gyereknek bár a leglátványosabb igénye az evés, azonban a Maslow-piramisnak ezen legalsó szintjén sem csupán az evés van. A biztonságérzet, a megfelelő hőmérséklet és homeosztázis fenntartása, a környezeti viszonyoktól való védettség, az alvásigény kielégítése, a megfelelő mennyiségű inger (se túl sok, se tál kevés) és a megfelelően működő anyagcsere (és hogy ne üljön a kakiban) is legalább ilyen fontosak. Ezeket az igényeket pedig nem a „cici”, hanem Anya, Apa vagy bármely gondozó is ki tudja elégíteni.  Az elején főleg Anya, mert ő töltött a legtöbb időt a picivel és ő érzi a legjobban, éppen mire van szüksége.

A kisbaba biztonságérzete vagy annak hiánya szorosan összefügg később a gyermek szorongásával, a világ biztonságos helyként való megélésével és hosszú távon a felnőtt önbizalmával és magabiztosságával, világba vetett hitével. A baba onnan tudja, hogy a világ kiszámítható, hogy jó helyre született, ha jelzéseire reagálnak. Ha az anya odamegy hozzá, mikor sír, felveszi, próbál változtatni a helyzetén, megtalálni a megoldást.  A biztonságérzet alapja a fizikai közelség, az érintés is, ebből tud kialakulni a kötődés. 6 hetes koruk felett a babák már elkezdenek másképp reagálni az ismerős és ismeretlen emberekre, és 6-8 hónaposan már komoly szeparációs szorongást mutatnak a gyerekek, ha az anya kimegy a szobából.

Egy klasszikus állatkísérlet igazolja, mennyire nem az étel forrása számít a kötődés megalapozásánál. Harry Harlow és munkatársai rézuszmajmokkal (genetikailag ők állnak az emberhez a legközelebb) végeztek kísérletet a hatvanas években. Kölyköket választottak el az anyjuktól, és egy mű pótanyát helyeztek a ketrecükbe, „akitől” a tejet kapták. A majmocskák egy részénél drótból készült a pótanya (drótanya), másik részüknél forttíranyag borítás is volt a bábun (szőranya). A majomkölykök még akkor is a szőranyához kötődtek jobban, rajta töltöttek több időt és jobban vigasztalódtak rajta (ha megijesztették őket), mint a drótanyán, még akkor is, ha a drótanyától kaptak enni.  Azonban az anyjuktól, közösségüktől elszigetelten, akár szőr-vagy drótanyával nevelkedő majomkölykök súlyos beilleszkedési nehézséget mutattak később a csoportba és nem tudtak megfelelően bánni saját kölykeikkel, nem voltak megfelelő mintáik hozzá. Meglepő módon azonban fiatalabb kölykök a játékosságukkal, kötődésükkel tudtak segíteni a viselkedésükön és a beilleszkedésükön.

A kisbaba 9 hónapot tölt anyja hasában, és mikor megszületik, óriási trauma a kapcsolat intenzitásának a csökkenése. A baba hordozása, karban tartása, a sok érintés, átölelés nem csak hogy nyugtatóan hat a babára, hanem elemi szükséglete. Szépen lassan aztán ő is igényli majd az önállóságot, a világ felfedezését, ezt jelezni is fogja időben, ha képesek vagyunk az ösztöneinkkel figyelni őt.

Szóval én Anyja akarok lenni a kislányomnak, nem csak az etetője. Hordozni, szeretni, simogatni, játszani, megnyugtatni, és megmutatni, hogy rám bármikor bármiben számíthat és hogy én megmutatom neki, biztosítom róla, hogy ez a világ szép és jó, ő is szép és jó, és legfőképp szeretnivaló.

Életem első igazi marhahúslevese került a tűzhelyre. Minden megjegyzés nélkül (hogy miért nem főztem eddig... ) ez egy mérföldkő most. Megkívántam, volt itthon hozzávaló, és hát most fő. Majd meglátjuk. Családanyásodom. Sorozat helyett szakácskönyvet olvasok, piacolni kéne. Tervezem, hogy előre megcsinálok néhány szendvicskrémet, veszek hozzávalókat egy hétre és bio kaját fogok főzni, olyat, mint a bátortáborban. Mert tényleg jobban érzem magam attól az ételtől, energikus vagyok, nem kívánom az édességet és nem tudom magam túlenni és hízni. Nem akarok vérmes bioanyuka lenni, de néhány dologra szeretnék odafigyelni. Tavasztól kis zöldséget ültetni a kertbe, stb. Végre aktívnak érzem magam, és mennék, mennék, babástul ide-oda. Alakulnak a dolgok.

Megkaptuk a könyvtár szobát. A sok klasszikus, művészeti album, új és régi irodalmi remek, történelmi és természettudományi érdekesség vádlón néznek rám, hogy nem olvasom el őket. lelkiismeret furdalást keltenek bennem, hogy annyit tévézek. Az én régi szobámat megkapta a tíz évvel fiatalabb öcsém egyből mikor elköltöztem. Egy pár évig az ő régi szobájában aludtam, mikor nem volt erőm egyedül lenni. Aztán az a szoba is tipikus módon funkciót váltott – edző- és rumli szoba lett. Szobabicikli, súlyzók, anyu virágai, vasalnivaló, kihízott ruhák. Most már saját családom, saját életem, saját kisbabám van. Szóval marad a könyvtár szoba, alias vendégszoba. A racionális magyarázat viszont annyi, hogy ott franciaággyá alakítható a kanapé, és a földszinten van, a kutyámat könnyebb lent tartani a földszinten, ha mi is ott vagyunk a babával. Egyrészt vendégek vagyunk itt, másrészt küzdenem kell, új határvonalakat kell húznom, hogy otthon ne kislányként kezeljenek, ne vegyék ki a kezemből a saját gyerekemet, és hadd legyenek már dolgok a világon, amiket kivételesen én tudok jobban. A három diplomámmal, 10 évi egyetem után, talán mégiscsak értek valamihez, még ha nem is volt módom és időm csak az egyik szakmámat gyakorolni. Egy kicsit.

Ha fiatalon szülsz…

Az egyik kollégám mondta mindig, a bölcsészkar egy feleségképző. És tessék. Itt állok a papírjaimmal, tudásommal, műveltségemmel, módszereimmel és egy két hónapos babával meg egy neveletlen, másfél éves kutyával. Sebaj, hasznosítom rajtuk a pszichológiai és pedagógiai tudásomat. Meg a férjemen, akin már most óriási eredményeket értünk el kommunikáció terén. Aztán majd jön a többi is. Egy barátnőm nyugtatgat, hogy vannak nők, akiknek csak a gyerekeik kamaszkorával indult be a karrierjük, és mégis sikeresek és híresek lettek. Viszont körülöttem mindenki még bőszen karriert épít, pasit keres, bulizik vagy stresszbeteg. Egy-egy ismerős lány van csak, aki már babázik, vagy már szeretne babázni és a párja is megvan hozzá. Ráadásul ezek az ismerősök bár velem egyidősek, mind jóval korábban végeztek az egyetemen, kezdtek teljes állásban dolgozni, azóta a napi 10-12 óránál meg sem állnak. Én meg hozzámentem egy latin pasihoz, akinek az élet szeretetének és a családdal töltött időnek, a hobbiknak és a sportnak nagyobb a létjogosultsága, mint egy stresszes munkának. A munka mibenlétéről ugyan vannak vitáink, de erről majd később.

Önállósodás

A könyvtárszoba csak átmeneti, elutazott a férjem és apukám a határhúzási és önállósodási törekvéseimen merő jóindulatból áthasítva, felújíttat a lakásunkban. Csak pár nap, és tényleg ráfért az ablakokra a szigetelés, és tényleg nagy könnyebbség a segítsége, de így sose tanulom meg én elintézni a dolgokat, ha mindig mindent elvégeznek helyettem (pedagógiai elv 1: hagyd a gyereket önállósodni). De az ablak jó lett, én meg a gyerekkel vigasztalódom és várom a tavaszt, várom haza a férjem és várom, hátha magától megnevelődik a kutya. Vagy nem is. Nekifogtam már tegnap újra átvenni az irányítást a kis csapat felett, az életem felett.

Strukturáld magad!

Reggel 30-40 perc jóga, amíg a baba jóllakottan visszaalszik. Megszűnik a hátfájásom, izomlázam lesz és megjön az életkedvem. Megfogadom, hogy ma végre írok. Hogy nem a sorozat időpontja fogja a napomat strukturálni, hanem a séta és a barátok látogatása, tévézni meg legfeljebb biciklizés és vasalás közben fogok. Hogy hétfőtől elmegyünk tornázni és magamra kötöm a babát és elmegyünk majd múzeumba és húslevest főzök életemben először és formába jövök, mire hazaér a férjem a hónap végére és majd együtt járunk falatmászni, és amíg majd alszik a baba délutánonként meg esténként, addig majd elkezdek dolgozgatni: ilyen projekt, olyan projekt, végre hadd csináljak már valami jót.

Közben felébred a kis édes és mosolyog rám és még hangtalanul ugyan, de kacag, szívből, és örül nekem, és én karba veszem és sétálgatok és játszom vele és gyönyörködöm benne és énekelek neki, beszélek hozzá, és már este hét van és fáradt vagyok. Na még fürdetés, na még kétszer szopi és hadd aludjak én is. És nem írtam meg, amit akartam, sorozatokat néztem vasalás közben és nem csináltam ezt vagy azt, de a lakás rendes, volt ebéd, a kislányom jóízűen evett mind a hatszor és most boldogan alszik.

Én nem értem, anyukám hogy csinálta. Hárman voltunk, és sebészorvos, sokszor ügyelt. De otthon mindig rend volt és tisztaság, meleg étel, vasárnapi ebéd, süti, játék, kerti munka.  Mikor most Karácsonykor a 8hetes babám mellett nekiálltam sütit sütni, az egyik barátnőm megnyugtatott, én  is lehetek még supermom.

Valahogy azt képzeltem, hogy a terhességgel és a szüléssel a gyermekvállalás FIZIKAILAG fájdalmas része lezárul.. hogy mekkorát tévedtem...

Vajon a szoptatásról szóló amúgy kiváló oldalakon miért nem találok semmit arról, mit csináljak, ha vérzik a mellbimbó és kiköpi a baba? Ez ennyire evidens lenne, hogy írni se kell róla?

Jótanácsok a környezetemből: anyukám, meg anyósom: ez ilyen,nekem is kisebesedett (de még hogy! horrorleírások...) tűrni kell, szorítsd össze a fogad, gondolhatod, milyen lesz, ha majd a foga is jön. Férjem: minek annyit szenvedni, miért nem eteted meg cumisüvegből? És még te akarsz több évig szoptatni? 

• kezelési praktikák sebes mellbimbóra: Tanzániai barátnő: tegyél rá mézet.Venezuelai anyós: kamillaborogatás, valami ismeretlen hámosító krém. Sebész anyukám: spéci sebkenőcs. Barátnő anyukák: bimbóvédő,  valami bio/öko olajkeverék. Védőnő: bimbóvédő, gyógyszertári mellkenőcs, más szoptatási póz
• ami bevált: mell pihentetése, sebkezelő kenőcs és egy kis méz, közben fejni, hogy ne álljon el a tej (még mindig nem állt vissza rendesen... ), meg a megváltoztatott szoptatási póz is hatékony, csak a hátam fáj még
  

• Spontán mosoly jóllakottság után.
• Aggodalom a mérleg felett, hogy miért csak 20-30g jön az egyik mellemből.
• A pelenkázó körüli (fehér) szőnyeg már böfi és kaki foltos. erre a teljesítményre eddig csak Leona kutyánk volt képes.
• Lobog a hajacskája a vízben a kiskádban.
• Hajnalban a kád szélén ülve tejet fejek le a véres-sebes mellemből és rettenetesen fázom.
• Elcsent összebújások a férjemmel.
• Leona szoptatás alatt szeretne bejönni a kertből és hallom, ahogy forgácsosra kaparja a bejárati ajtót és nem tudok mit csinálni ellene.
• Anyósom, hogy ringatja a babát, amíg én lezuhanyzom (a nap fénypontja a forró zuhany).
• Nagy ágy, baba kettőnk között alszik édesen, mi jobbról-balról öleljük, alatta a lábunk összeér. háromkor még mindig alszik, négykor is még mindig alszik, ötkor is még mindig alszik, mellemből már térdig folyik a tej. felébresszem? fél hatkor ébredezik. boldogság.
• Eleget eszik?
• Mellfájás.
• Ezentúl már nem lehetek beteg.
• Mikor rácsatlakozik a mellemre és eltelik az első fájdalmas perc, beáll egy meditatív tudatállapot, a gondolataim szabadon áramlanak és rég éreztem a szellememet ilyen felszabadultnak. ötletek fogalmazódnak meg, bizalom a világban, a sorsban. húszperces gondolati szárnyalás.
• Szopi, büfiztetés, tejlefejés, eszek valamit, sterilizálom a cumit/mellszívót, elmegyek pisilni, kiengedem a kutyát, megnézek egy ímélt, kiteregetek és kezdhetem elölről. Pedig még segítségem is van.

Hajnali öt és nem tudok tovább aludni. már egy órája nem tudok tovább aludni, lehet, mert annyit aludtam az elmúlt napokban, hogy kész, eddig ért az alvókám. Pedig milyen jó is lenne elspájzolni a pluszóra alvásokat és majd előhúzni őket frissességgel, feszes bőrrel együtt, mikor majd 2-4szer kelek fel éjszakánként.

Szuszognak körülöttem. Nem tudom melyikük jobban, a férjem mellettem, vagy a kutyánk az ágy mellett. Elképzelem a harmadik kis szuszogást. Biztos kicsit gyorsabban veszi majd a levegőt, mint a férjem. Talán nem fog horkolni, mint a kutya. Édes tejszaga lesz a hajának.

Várunk. Nincs mást tenni. egy óráig, egy napig, egy hétig még – nem tudom. Már hetek óta csak várok. Igazából semmi mást nem csinálok. Eszem, alszom, néha sétálok, néha olvasok, filmet nézek. Néha jönnek barátok látogatni. Elköltöztettük az eddigi otthonomat. Új család, új otthon, új lehetőségek, valahogy minden helyére kerül, jól alakul. És várunk. De ez nem sürgető várakozás, bár bevallom most már kicsit izgulok. Most már szeretnék valami hasznosat csinálni, most már néha terhes vagyok, nem várandós.

Hogy milyen lesz az arca? Hogy milyen lesz a sírása, lesz-e haja, fekete lesz-e, örökli-e a kék szememet. Latinos temperamentum lesz-e vagy nyugodt, mint az öcsém? Fog-e rendesen szopni. Milyen anya leszek? Beválik-e a mosható pelenka? Fogok-e tudni egyszerre a babával és a kutyával sétálni? Mikor fogok tudni újra dolgozni? Lesz-e valaha még karrierem, leszek-e még valaha pszichológus, egészségpszichológus, ha eddig nem bírtam elkezdeni? Lesz-e a férjemnek üzlete? Hol fogunk élni? Mikor jöhet a második baba? A kutya féltékeny lesz-e? Fenn tudom-e tartani a háztartást? Megtanulok-e főzni?

A férjem felébred a gépelésre, vagy a teáskanál csörgésére. Nem érti. Ő is vár. Izgul. Változik.

Kész vagyunk?

Kávézóban ülök, egy barátnőmmel ebédeltem, többnyire süt a nap, előttem laptop, csak a tejeskávé hiányzik. Színes papucs, ami nem hogy egyszerűen illik hozzám, hanem kifejezi személyiségemet. Bicikli.  Két évvel ezelőtt ez akármelyik átlagos nap lehetett volna az egyetemről jövet, szerkesztőségbe menet. Vagy csakúgy, hogy ne otthon vagy az irodában dolgozzam. Hogy éljem az életet, amiről írunk, egyetemistáknak, egyetemista, szabad élet.

Tegnap koradélután a Deák tér felé sétáltam, belegondoltam, hány hónapja jártam arra utoljára nappal. Hogy hány hónapja, hogy egyáltalán jártam valahol az otthonom, a szüleim és az irodán kívül. Az ismerős helyeken még mindig lehet ismerősökbe botlani, ki is használom a lehetőségeket. Mosolyognak rám, meghívnak fagyira, mondják, jól nézek ki, gratulálnak.

Tíz éve érettségiztem. Azóta idén januárjáig közöm volt valamely egyetemhez. Tanuláshoz, tapasztaláshoz, közösségekhez, kultúrához és szívtam magamba és erőtől, ötletektől, tudástól, az emberi világ összefüggéseitől duzzadva álltam a végén, hogy hadd csináljak valami hasznosat. Könyörgöm, hadd kezdjem el hasznosítani azt, amire ezidáig készültem. Nagyképűség nélkül, azt gondolom. Alázattal, további tanulásra és tapasztalásra készen. Csak hogy legyen értelme, hadd használjam a képességeimet. Aztán a munkaerőpiac kilátástalansága, a családi elvárások, és párkapcsolati felelősségek megtörtek. Vagy talán csak én választottam a könnyebbik utat. Holott sokszor választom a nehezebbet, eljutottam arra a pontra, hogy hát akkor legyen. Aláírtam egy szerződést egy olyan munkahelyen, ahol vannak cuki kollégák, de még azért is engedélyt kellett kérnem az elején, hogy elmenjek pisilni. Hogy beteg lehessek. Számon kérik, ha 10 percet kések ebédszünetről. Világokat, embereket képzeltem megmenteni naivan. Embereket, csapatokat, feladatokat koordinálni, komplex struktúrákat átlátni, kampányokat, többéves terveket felépíteni. A kapacitás tudom, hogy megvan bennem. Most telefonokat válaszolok, íméleket írok.

A felelős, felnőtt életet ezek szerint másban kell megtalálnom, ha nem akarom magam inkompetens tyúknak érezni. A baj csak, hogy a közeg gyorsan hat, hamar elveszti az ember az iniciatívát és esténként a tévé előtt találja magát nihilben. Meg hogy az ebédszünetek beosztásán vész össze. Hogy nem hoz önállóan döntéseket. Vagy megszakadva önmegvalósít másodállásban és gallyra vágja az önérvényesítés és egoizmus oltárán saját egészségét, párkapcsolatát. Jó esetben nem, ha hasonlóan napi 14 órában önmegvalósító, felelősséget kereső partnerrel van szerencséje együtt élni. De ha a partner szeret kikapcsolni, szórakozni is néha, ha nem hajlandó stresszbetegként hagyni elfutni az életét huszonévesen, akkor nehéz.

Kutya, házasság, gyerek. Sokkal komolyabb felelősség, mint egy projektvezetői pozíció, nem? Egy másik lényt az életét, az élete egészét fekteti a kezedbe és okosnak és türelmesnek kell lenni. És szeretni kell nagyon. Családot teremteni. Nesze nektek buta munka, köszönöm szépen, de akkor inkább családot alapítok. Hogy egyensúlyba kerülhessek magammal.

Ma szabadnapos vagyok. Múlt héten meg hétvégén kipihentem magam, most elkapott a vágy, az álmodozás és tétlen tenniakarás. valami mindig megbénít. vajon miért? 

Kell egy kis zene, kell egy kis bor, és akkor one, two, ready, go...

2011 egy olyan év volt, ami mint egy mese. Ugyanakkor egy olyan év volt, amikor megkérdezem magamtól, tényleg mesében akarok-e élni. Álmok váltak valóra, nem csak konkrét álmok, kívánságok, hanem érzések, nehézségek. Még őszintén bevallom, nagy jódolgomban olyanokat is kívántam, puszta kíváncsiságból és az igazságos világba vetett hitemből következőleg, amely érzékenyen érintett, amikor a beteljesülés közelébe került. Van egy mondás: vigyázz mit kívánsz.

Akkor lássuk a legemlékezetesebb pillanatokat 2011-ből.  Ez egy visszatekintés és mint ilyen, lényegéből adódóan ott a történet végét már ismerő elbeszélő értelmezése, a mintázatok és metaforák és tendenciák kiemelése a pillanatnyi történésekből. A történetek a végkifejletükből kiindulva nyerik el teljes értelmüket, mint amikor a regény végén kiderül, ki volt a gyilkos és visszagondolva összerakod az apró jeleket és fogod a fejet, hogy tényleg, teljesen egyértelmű, hogy nem vettem ezt észre!

Abszolváltam az egyetemen, megírtam a szakdogámat és elbizonytalanodtam, mit is akarok csinálni. Hogy akarok-e, tudok-e újságot írni, pszichológus lenni. Ülök egy multinál és nem tudom, hogy küzdjek-e a jobb önmegvalósításért, mert nem tudom mit akarok. Mármint gyereket, előbb utóbb, ahhoz meg leginkább olyan melót, amiből lesz rendes gyesem. De hogy most? egy év múlva? x év múlva? vagy megéri-e? 

2011 a legjobb barátnőm esküvőjének éve is volt. És az eljegyzésünké. Köszönöm neki a sok csodás pillanatot, a példát magam előtt, a reményt és támogatást.

 De az év legnagyobb eseménye, hogy belépett egy kis teremtmény az életembe, akitől nagyon sokat tanulok...

ő edz. félmeztelenül, a két bárszékre támaszkodva tricepszezik. úgy néz ki, mint egy nehézsúlyú bokszoló, vagy mint egy rugby-s. mert az is. tegnap lenyírtam a haját, ettől még erősebb az imidzs. én TED előadást nézek a költészetről, a spoken word poetry-ről egy lányról, aki hisz abban, a világot jobbá lehet tenni a ritmusos, szabadon előadott szavak segítéségével. A kutya mint a lelkiismeretem kettőnk között szaladgál és nem tud dönteni, egyszer ennek örül, aztán hirtelen a másikhoz szalad és elfelejti emitt érzett jókedvét. Aztán pár másodperc múlva megint vált attól függően, hol kap több szeretetegységet, pozitív visszajelzést, figyelmet, hasonlóságot. Mint a kutya, próbálom a kettősséget én is kezelni, mely lelkemben van. 

" Az egyik üsző odament Terezához, megállt, és nagy barna szemével hosszan nézte. Tereza ismerete ezt a borjút. Nevet is adott neki, Markétának hívta. Szerette volna az összes tehenet elnevezni, de túl sok volt belőlük. Hajdanán, bizonyára negyven évnél is régebben, ebben a faluban minden tehénnek volt neve. (S mert a név a lélek jegye, megállapíthatom, hogy Descartes-nak fittyet hányva nevezték el őket.) Csakhogy a faluból később nagy, szövetkezeti üzemeket csináltak, és a tehenek egész életüket két négyzetméteren tengették az istállóban. Azóta nincs nevük, "machinae animatae"-k váltak belőlük. A világ Descartes-nek adott igazat.

Szüntelenül Tereza lebeg a szemem előtt, amint ül a fatönkön, simogatja Karenin fejét, és az emberiség kudarcán töpreng. S nyomban egy másik jelenetet látok: torinói szállodájából kilép Nietzsche. Egy lovat lát az utcán, melyet ostorral ver a kocsis. Nietzsche a lóhoz megy, és a kocsis szeme láttára átöleli nyakát, és zokog.

Ez 1889-ben történt, s ekkor Nietzsche már szinte eltávolodott az emberektől. Más szavakkal: éppen ebben az időben tört ki rajta az elmebaj. Azt hiszem azonban, hogy gesztusának éppen ezért van nagy horderejű jelentősége. Nietzsche bocsánatot kért a lótó Descartes-ért. Őrültsége (azaz elszakadás az emberektől) akkor kezdődik, mikor a lovat siratja.

És ez az a Nietzsche, akit szeretek, mint ahogy szeretem Terezát is, akinek a térdén a halálosan beteg kutya feje nyugszik. Egymás mellett látom őket: mindketten lelépnek az útról, melyen az emberiség, "a természet ura és birtokosa" menetel előtte. "

(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége)

igen, most végezek azon a szakon, ahová mindig is vágytam, amit végig élveztem és ha nem is használtam ki minden lehetőséget az egyetemen, azért nem is linkeskedtem el. és most vége. pszichológus vagyok, tavasztól már a diplomámra is rá lesz írva. a kollégák a multiban már így tekintenek rám, még ha nem is ilyen munkakörben dolgozom, érzem, amikor hozzám fordulnak egy-egy problémával, kérdéssel, megjegyzéssel "de te ezt biztos jobban tudod, te vagy a pszichológus". ez az egyik élmény, amely megrémiszt, mert nem érzem magam kompetenciáim magaslatán... semmi gyakorlati tapasztalatom. a másik, hogy a környezetem sorra vonja kétségbe a pszichológia létjogosultságát: 

a civil szervezet, ahol önkénteskedem, a kutatási módszertant vízfejnek tartja, az egy pszichós tanegységet elvégzett barátnő az egész hatékonyságát kétségbe vonja, ha nem kombináljuk más módszerekkel (szociális, mozgásos, életmód, sport, gazdasági). ezt nem vitatom. de egy ember kevés minden szempontú segítséget ellátni. aztán ott van apukám, akit egyszer egy nagyonokos pszichológus kliense szerinte manipulálni próbált, azóta ferde szemmel néz a szakmára. ott van a párom, aki szerint szintén csak manipuláció az egész, mi értelme annak, ha valaki csak meghallgat. vagy sebész édesanyám, aki komolytalannak tekinti az egészet. és ott van egy csomó ismerős, aki szerint minek a pszichológus, ha az embernek működő baráti kapcsolatai vannak. és mindenkinek osztom a véleményét valamilyen szempontból. csak azzal vigasztalom, nyugtatom magam, hogy a pszichológia nem csak erről szól. nem csak a kanapén fekvős terápia van, ami az emberek fejében él. és próbálom felidézni magamban a számtalan hatékonyságvizsgálatot, tanulmányt, amely a pszichológiai beavatkozásokat legalább részben igazolta például szomatizációs vagy addiktológiai problémák esetén. bizonytalanságomnak és labilitásomnak legszembetűnőbb bizonyítéka, hogy úgy érzem, a fél világ engem támad ebben a témában. könnyebb volt az egyetemen, ahol mindenki azért volt ott, mert ez érdekli és mert legalább valamennyire hisz benne...

Vasárnap délután, újabban vörösbor, szárazon, kis dióval, sajttal, barna kenyérhez almával. hmm...

családi ebéd szokásosan, délig ágyban szokatlanul. sírás és nevetés szokásosan, lassan az extrém érzelmek is azzá változnak. Igen? nem? tűnj el? csinálj nekem gyereket? menjél haza? vegyél feleségül? 

sziasztok, zsuzsi vagyok és teljesítményfüggő. sziiiaaa zsuuuzsiii. tudjátok, azért ülök itt a terápiás csoportban, mert folyamatosan az az érzésem, hogy valami nem elég jó, nem teszek eleget, vagy nem vagyok elég jó. de vannak pillanatok, amikor a világot, a környezetemet hibáztatom, amely nem ismeri fel, hogy én milyen jó vagyok és sokra képes. aztán megint elfog a szerénytelenséggel járó szorongás és inkább abba menekülök, hogy valószínűleg mégse dolgozom elég keményen.

Rég éreztem azt, hogy az érzéseim, gondolataim ennyire megtalálják kifejeződésüket. Kundera olyan rendszereket, háttér-információkat, családtörténeteket képes egy-egy mondat esszenciájába sűríteni, amelyek számomra hosszú évek felismerései és hosszú oldalakon fejtegetném homályosan, mit is érzek. Például a „szemantikai folyó” fogalma: „a keménykalap meder volt, melyben Sabina mindig más folyót látott, más szemantikai folyót; ugyanaz a tárgy, mindig másféle jelentéssel együtt zengett (mint a visszhang, mint a visszhangok sora) az összes múltbéli jelentés. Minden új élmény mind gazdagabb összhangban csendült fel.”

„A fiatal franciák az öklüket rázták, s jelszavakat kiáltoztak az orosz imperializmus ellen. A jelszavak tetszettek Sabinának, de egyszerre csak meglepődve állapította meg, hogy képtelen a többiekkel kiabálni. Néhány perc után nem volt maradása a menetben. Ezt az élményét megosztotta francia barátaival. Azok csodálkoztak: - Szóval te nem akarsz harcolni hazád megszállása ellen?  - Meg akarta nekik mondani, hogy a kommunizmus mögött, a fasizmus mögött, az összes megszállás és invázió mögött egy alapvetőbb és általánosabb rossz bújik meg; ennek a rossznak a jelképévé számára a menetelő sokaság vált, mely az öklét rázza és unisono kiabálja ugyanazokat a szótagokat. De tudta, ezt képtelen volna nekik megmagyarázni. Zavarában más témára terelte a szót.”