Kávézóban ülök, egy barátnőmmel ebédeltem, többnyire süt a nap, előttem laptop, csak a tejeskávé hiányzik. Színes papucs, ami nem hogy egyszerűen illik hozzám, hanem kifejezi személyiségemet. Bicikli. Két évvel ezelőtt ez akármelyik átlagos nap lehetett volna az egyetemről jövet, szerkesztőségbe menet. Vagy csakúgy, hogy ne otthon vagy az irodában dolgozzam. Hogy éljem az életet, amiről írunk, egyetemistáknak, egyetemista, szabad élet.
Tegnap koradélután a Deák tér felé sétáltam, belegondoltam, hány hónapja jártam arra utoljára nappal. Hogy hány hónapja, hogy egyáltalán jártam valahol az otthonom, a szüleim és az irodán kívül. Az ismerős helyeken még mindig lehet ismerősökbe botlani, ki is használom a lehetőségeket. Mosolyognak rám, meghívnak fagyira, mondják, jól nézek ki, gratulálnak.
Tíz éve érettségiztem. Azóta idén januárjáig közöm volt valamely egyetemhez. Tanuláshoz, tapasztaláshoz, közösségekhez, kultúrához és szívtam magamba és erőtől, ötletektől, tudástól, az emberi világ összefüggéseitől duzzadva álltam a végén, hogy hadd csináljak valami hasznosat. Könyörgöm, hadd kezdjem el hasznosítani azt, amire ezidáig készültem. Nagyképűség nélkül, azt gondolom. Alázattal, további tanulásra és tapasztalásra készen. Csak hogy legyen értelme, hadd használjam a képességeimet. Aztán a munkaerőpiac kilátástalansága, a családi elvárások, és párkapcsolati felelősségek megtörtek. Vagy talán csak én választottam a könnyebbik utat. Holott sokszor választom a nehezebbet, eljutottam arra a pontra, hogy hát akkor legyen. Aláírtam egy szerződést egy olyan munkahelyen, ahol vannak cuki kollégák, de még azért is engedélyt kellett kérnem az elején, hogy elmenjek pisilni. Hogy beteg lehessek. Számon kérik, ha 10 percet kések ebédszünetről. Világokat, embereket képzeltem megmenteni naivan. Embereket, csapatokat, feladatokat koordinálni, komplex struktúrákat átlátni, kampányokat, többéves terveket felépíteni. A kapacitás tudom, hogy megvan bennem. Most telefonokat válaszolok, íméleket írok.
A felelős, felnőtt életet ezek szerint másban kell megtalálnom, ha nem akarom magam inkompetens tyúknak érezni. A baj csak, hogy a közeg gyorsan hat, hamar elveszti az ember az iniciatívát és esténként a tévé előtt találja magát nihilben. Meg hogy az ebédszünetek beosztásán vész össze. Hogy nem hoz önállóan döntéseket. Vagy megszakadva önmegvalósít másodállásban és gallyra vágja az önérvényesítés és egoizmus oltárán saját egészségét, párkapcsolatát. Jó esetben nem, ha hasonlóan napi 14 órában önmegvalósító, felelősséget kereső partnerrel van szerencséje együtt élni. De ha a partner szeret kikapcsolni, szórakozni is néha, ha nem hajlandó stresszbetegként hagyni elfutni az életét huszonévesen, akkor nehéz.
Kutya, házasság, gyerek. Sokkal komolyabb felelősség, mint egy projektvezetői pozíció, nem? Egy másik lényt az életét, az élete egészét fekteti a kezedbe és okosnak és türelmesnek kell lenni. És szeretni kell nagyon. Családot teremteni. Nesze nektek buta munka, köszönöm szépen, de akkor inkább családot alapítok. Hogy egyensúlyba kerülhessek magammal.
Ma szabadnapos vagyok. Múlt héten meg hétvégén kipihentem magam, most elkapott a vágy, az álmodozás és tétlen tenniakarás. valami mindig megbénít. vajon miért?
