Vagy a hó esik, vagy az eső, vagy óriási köd van, vagy minusztíz. jeges utak, hóakadályok a járdán. Nyilván egyikben sem tudunk sétálni menni. Ha meg mégis, akkor a szomszéd lánnyal (egy 9 hónapos kisfiú mamája) szervezkedünk, hogy eljutunk-e együtt. Többnyire mindig közbejön valami a közös sétának. Szóval megyünk egyedül. Mármint az egyedül az úgy néz ki, hogy a kutya már fél órával az előtt tudja, hogy séltálni megyünk, mint hogy én végül elszánnám magam (lehet, hogy ő motivál? kis manipulatív..). Na de szóval ő tudja, és már kéredzkedik kifelé a kertbe. (Itt jegyezném meg, hogy Leona lakásban szocializálódott, és a baba születése előtt 1 héttel költöztünk kertes házba, a nagyszüleimtől megörökölt helyre, közben mindkettejüket eltemettük, megsirattuk). Aztán, mivel nem vagyunk elég gyorsak, már újra az ajtót kaparja, ezúttal kintről befelé kéredzkedvén, minket sürgetve. Én viszont szeretnék nélküle menni sétálni, hogy esetleg valami pihentető is legyen a friss levegő élvezetében. Na de akkor babakocsi vagy kendő? Előbbihez kényelmes ruha, normális kabát nekem, kevésbé meleg ruha és prémzsák a babakocsiba a babának. Utóbbihoz a derekamat tartó fűző és XL-es kabát nekem, a kevésbé csúszós és labfejjel ellátott síruha kell a babának, és strapabíróbb cipő. Közben belesajdul a szívem a gondolatra, hogy a kutyát itthon hagyjuk, ha én nem viszem el, szegénykét senki nem viszi el sétálni, meg ugye a mártír-/ vagy szupermum-faktor is közrejátszik (én mindennel elbírok, anyám is elbírt hármunkkal, nehogy már nekem egy gyerek meg egy kutya akadály legyen! nem kell nekem segítség!). A szerepmodellek, na. Szóval a kutya jön, ott vigyorog a játékával a pofájában és incselkedik velem, hogy dobjam el, szálljak vele harcba. De én mint a kergemarha rohangálok fürdőszoba-konyha-háló között, hogy elkészüljünk. Fogmosás és fésülködés - mégiscsak az utcára EMBEREK KÖZÉ megyünk. Tisztasági betét (komolyan kéne venni az intimtorna gyakrolását). Plusz egy leggings a nadrág alá, mégiscsak fagy. Közben kikészíteni a gyerek cuccát, mindezt lehetőleg gyorsan, mielőtt elaludni vagy elkezdene sírni. Még mindig vacilálok a babakocsi és a hordozókendő között: melyikkel tudom jobban kezelni a kutyát, aki néha húz mint az idióta? (hiába kértem a férjem, hogy vegye át egy kicsit a kutya kiképzését, amikor én 8 hónaposan már nem bírtam a kutyaiskolát.. ). A babakocsit le tudom parkolni, amíg fegyelmezem a kutyát, a kendőben nehéz hozzá lehajolni, viszont szabadak a kezeim.. Hm.. Úgy döntök, érzem magamban az erőt a babakocsihoz. Na hát akkor. Én már nyakig kabátban, babát öltöztetem, biggyedő száját, a síruhára való reklamációt cumival tömöm be. Ok. Baba a mózesban kész. Persze a bejárati ajtó kétkezes, míg azt bezárom, a mózest a kutyaház tetejére teszem. Visszaszaladok pénzért és szatyorért, majd beugrom a tescóba vásárolni, ha már sétálunk. Kutya jön és vetődik egy szétfagyott, sáros madzagcsomóval a szájában. Csurom sár vagyok. Na, akkor fel a lépcsőn, mózes le a földre, a kocsi részét a fenti tárolóból kivenni, a kocsit megkerülve a kapu elé parkolni, visszaszaladni a babáért, közben rászólni háromszor a kutyára, hogy ne kíváncsiskodjon bele a mózesba, közben a baba elkezd üvölteni, én mint mondogatom, hogy megyünk már, megyünk már, minden jó. Kocsi áll, mózes a helyén. Közben próbálom gyakorolni a kutyával a kapu előtti türelmes várakozást, többször leültetem, visszahívom, de látom, a szomszéd kutya már megint kint csavarog az utcán, fegyelemnek lőttek..Óriási és nagyon sáros a hosszú szőre, próbálom elkerülni a fizikai érintkezést. Amúgy rendkívül jámbor kutya. Végre elindulunk, a mozgásra a baba abbahagyja a sírást, a kutyát az utca végén sikerül visszahívnom és pórázra kötnöm, ekkor jövök rá, hogy felhasználtam az utolsó jutalomfalatot a zsebemből. A szomszéd kutya a következő saroknál se szakad le. Basszus. Nem lesz ebből tescó, nem mehetünk ki a forgalmasabb útra. A kutyánk csak mértékkel rángatja ki tőből a bal karomat, 100méterenként megállok, fegyelmezek. Kezdünk belejönni. Süt a nap. Végre kimozdultunk.
