Kell egy kis zene, kell egy kis bor, és akkor one, two, ready, go...
2011 egy olyan év volt, ami mint egy mese. Ugyanakkor egy olyan év volt, amikor megkérdezem magamtól, tényleg mesében akarok-e élni. Álmok váltak valóra, nem csak konkrét álmok, kívánságok, hanem érzések, nehézségek. Még őszintén bevallom, nagy jódolgomban olyanokat is kívántam, puszta kíváncsiságból és az igazságos világba vetett hitemből következőleg, amely érzékenyen érintett, amikor a beteljesülés közelébe került. Van egy mondás: vigyázz mit kívánsz.
Akkor lássuk a legemlékezetesebb pillanatokat 2011-ből. Ez egy visszatekintés és mint ilyen, lényegéből adódóan ott a történet végét már ismerő elbeszélő értelmezése, a mintázatok és metaforák és tendenciák kiemelése a pillanatnyi történésekből. A történetek a végkifejletükből kiindulva nyerik el teljes értelmüket, mint amikor a regény végén kiderül, ki volt a gyilkos és visszagondolva összerakod az apró jeleket és fogod a fejet, hogy tényleg, teljesen egyértelmű, hogy nem vettem ezt észre!
Abszolváltam az egyetemen, megírtam a szakdogámat és elbizonytalanodtam, mit is akarok csinálni. Hogy akarok-e, tudok-e újságot írni, pszichológus lenni. Ülök egy multinál és nem tudom, hogy küzdjek-e a jobb önmegvalósításért, mert nem tudom mit akarok. Mármint gyereket, előbb utóbb, ahhoz meg leginkább olyan melót, amiből lesz rendes gyesem. De hogy most? egy év múlva? x év múlva? vagy megéri-e?
2011 a legjobb barátnőm esküvőjének éve is volt. És az eljegyzésünké. Köszönöm neki a sok csodás pillanatot, a példát magam előtt, a reményt és támogatást.
De az év legnagyobb eseménye, hogy belépett egy kis teremtmény az életembe, akitől nagyon sokat tanulok...
