Hajnali öt és nem tudok tovább aludni. már egy órája nem tudok tovább aludni, lehet, mert annyit aludtam az elmúlt napokban, hogy kész, eddig ért az alvókám. Pedig milyen jó is lenne elspájzolni a pluszóra alvásokat és majd előhúzni őket frissességgel, feszes bőrrel együtt, mikor majd 2-4szer kelek fel éjszakánként.
Szuszognak körülöttem. Nem tudom melyikük jobban, a férjem mellettem, vagy a kutyánk az ágy mellett. Elképzelem a harmadik kis szuszogást. Biztos kicsit gyorsabban veszi majd a levegőt, mint a férjem. Talán nem fog horkolni, mint a kutya. Édes tejszaga lesz a hajának.
Várunk. Nincs mást tenni. egy óráig, egy napig, egy hétig még – nem tudom. Már hetek óta csak várok. Igazából semmi mást nem csinálok. Eszem, alszom, néha sétálok, néha olvasok, filmet nézek. Néha jönnek barátok látogatni. Elköltöztettük az eddigi otthonomat. Új család, új otthon, új lehetőségek, valahogy minden helyére kerül, jól alakul. És várunk. De ez nem sürgető várakozás, bár bevallom most már kicsit izgulok. Most már szeretnék valami hasznosat csinálni, most már néha terhes vagyok, nem várandós.
Hogy milyen lesz az arca? Hogy milyen lesz a sírása, lesz-e haja, fekete lesz-e, örökli-e a kék szememet. Latinos temperamentum lesz-e vagy nyugodt, mint az öcsém? Fog-e rendesen szopni. Milyen anya leszek? Beválik-e a mosható pelenka? Fogok-e tudni egyszerre a babával és a kutyával sétálni? Mikor fogok tudni újra dolgozni? Lesz-e valaha még karrierem, leszek-e még valaha pszichológus, egészségpszichológus, ha eddig nem bírtam elkezdeni? Lesz-e a férjemnek üzlete? Hol fogunk élni? Mikor jöhet a második baba? A kutya féltékeny lesz-e? Fenn tudom-e tartani a háztartást? Megtanulok-e főzni?
A férjem felébred a gépelésre, vagy a teáskanál csörgésére. Nem érti. Ő is vár. Izgul. Változik.
Kész vagyunk?
