" Az egyik üsző odament Terezához, megállt, és nagy barna szemével hosszan nézte. Tereza ismerete ezt a borjút. Nevet is adott neki, Markétának hívta. Szerette volna az összes tehenet elnevezni, de túl sok volt belőlük. Hajdanán, bizonyára negyven évnél is régebben, ebben a faluban minden tehénnek volt neve. (S mert a név a lélek jegye, megállapíthatom, hogy Descartes-nak fittyet hányva nevezték el őket.) Csakhogy a faluból később nagy, szövetkezeti üzemeket csináltak, és a tehenek egész életüket két négyzetméteren tengették az istállóban. Azóta nincs nevük, "machinae animatae"-k váltak belőlük. A világ Descartes-nek adott igazat.
Szüntelenül Tereza lebeg a szemem előtt, amint ül a fatönkön, simogatja Karenin fejét, és az emberiség kudarcán töpreng. S nyomban egy másik jelenetet látok: torinói szállodájából kilép Nietzsche. Egy lovat lát az utcán, melyet ostorral ver a kocsis. Nietzsche a lóhoz megy, és a kocsis szeme láttára átöleli nyakát, és zokog.
Ez 1889-ben történt, s ekkor Nietzsche már szinte eltávolodott az emberektől. Más szavakkal: éppen ebben az időben tört ki rajta az elmebaj. Azt hiszem azonban, hogy gesztusának éppen ezért van nagy horderejű jelentősége. Nietzsche bocsánatot kért a lótó Descartes-ért. Őrültsége (azaz elszakadás az emberektől) akkor kezdődik, mikor a lovat siratja.
És ez az a Nietzsche, akit szeretek, mint ahogy szeretem Terezát is, akinek a térdén a halálosan beteg kutya feje nyugszik. Egymás mellett látom őket: mindketten lelépnek az útról, melyen az emberiség, "a természet ura és birtokosa" menetel előtte. "
(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége)
