A személyiség, az önbizalom megalapozása egészen csecsemőkortól folyamatban van, ezért nem mindegy, hogyan viselkedünk már az egészen picurka, látszólag passzív és mit sem értő kisbabákkal. Az érintés szerepéről már írtam, most néhány szót a szóbeli kommunikáció szerepéről.
A magzat már 5-6 hónaposan hall, mire megszületik, már felismeri nem csak édesanyja hangját, hanem az anyanyelvét is. Issza a környezete, elsősorban a vele legtöbb időt töltő anyja (vagy gondozója) szavait, és bár látszólag nem érti még a szavak, csak a hangsúlyt, hangszínt, hogy mosolyogva mondom-e vagy haragosan... De a szavak jelentőségét nem lenne szabad semmibe venni. Az autogén tréning, hipnózis, relaxáció, agykontroll mind mind a szavak szuggesztív erejével dolgozik. De a mindennapi életben is, csak nézzük meg a még 40 éves korában is még mindenki által Petikének nevezett ismerősünket - általában nem egy komolyan vett és magas kompetenciájú emberről van ilyenkor szó. Vagy személyes példát véve: egy volt barátommal eleinte "Kicsim"-eztük egymást. Pár hónap után észrevettem magamon, hogy nyafogósabban beszélek vele, többször kérdezek vissza és várom, hogy mások intézzenek el helyettem valamit, mert én nem tudom. Pedig dehogynem, csak kisebbnek, ügyetlenebbnek és bénábbnak éreztem magam attól, hogy folyamatosan kicsinek szólított (és látott) valaki. Önbeteljesítő jóslatnak is nevezhetjük.
Az autogén tréningben vagy agykontrollban, relaxációban csak pozitív üzeneteket szabad adni önmagunknak, nem szabad tagadni. Például ha a fájdalmával akar valaki dolgozni, nem adhatja magának azt a szuggesztiót, hogy "nem fáj a hasam", mert ebben két negatív értékű szó van és logikailag ugyan pozitívvá adódik össze ez a kettő, azonban a szuggesztiók nem a logika mentén működnek és két negatív töltetű szó az negatív marad. Ehelyett azt a szuggesztiót érdemes adni, hogy "könnyű a hasam", vagy "kisimul a gyomrom", vagy "kellemes meleg árad szét a gyomromban", ,ez már teljesen egyéni, ki milyen mondatot érez magáénak.
Ha a kislányom nagyon megijed, vagy sír, igyekszem nem azt mondani neki, hogy "nincsen semmi baj" (3 negatív), hanem hogy "minden jó", vagy "minden rendben van". Ugyan azzal a hangsúllyal mondom, mégis hiszem, hogy van különbség. Ugyan ez a helyzet a becézegtésekkel: ha hisztiskének, daginak, rosszaságnak, stb... szólítom a gyerekemet, legyen az kedvesen, játékos hanggal is, elkerülhetetlen a ki nem mondott elvárás, hogy az a gyerek hisztis, dagi, rossz, stb. Mintha azt várnám tőle, hogy rossz legyen, vagy hogy hisztizzen. Múltkor rajtakaptam a férjemet, hogy mondogatja, hogy hú, ez a gyerek olyan makacs öszvér lesz, mint a nagyanyja. Pusztán azért, mert aznap kicsit sírósabban reklamálta az aktuális étkezést. Már most azt a csökönyösséget látja bele, amivel megteremti az esélyét annak, hogy a gyerek valóban csökönyös legyen, hiszen ezt várják tőle valahol. Mellesleg csökönyösségnek vagy hisztinek vagy rosszaságnak értékelni (akár csak játékosan is) olyan viselkedést, ami a gyerek fejlődésétől nem elválasztható (pl. nincs időérzéke még, a tárgyállandóság nem alakult ki, ergo nem tud türelmes lenni és nem érti, hogy ha valamit nem lát, az attól még létezik), szerintem nagyon veszélyes az egészséges személyiségfejlődésre nézve. Ilyenkor nem rossz a baba, nem direkt csinálja, egyszerűen ez a természetes reakciója, amelynek intenzitását persze befolyásolja az öröklött temperamentum. Ilyenkor lehet konstatálni, hogy most éhes, és megnyugtatni mihamarabb. Aztán a fejlődésével fokozatosan lehet a viselkedését is jobban a szándékoknak betudni, de ez csak 2 éves kor körültől jöhet. Addig meg csak pozitívan!
