Van egy közkeletű vélekedés, miszerint a gyerekek és az állatok ahhoz kötődnek a legjobban, aki enni ad nekik. Valahol ebből eredhet (vagy a be nem vallott féltékenységből), hogy férjem, anyósom, de még anyukám is csak úgy emlegetett az elején a kisbabám előtt, hogy „A Cici”. Nyugtatgatták a síró csecsemőt, hogy „Mindjárt jön a cici”, „Jön a tejgyár”, „Itt a cici”. Mondtam nekik, hogy nem két lábon járó mell vagyok, hanem Anya, és legyenek szívesek azt mondani a babának, hogy „jön anya, és ad enni, vagy ad cicit”. Hogy miért? Mert „anya” sokkal több, mint pusztán „cici”. A gyereknek bár a leglátványosabb igénye az evés, azonban a Maslow-piramisnak ezen legalsó szintjén sem csupán az evés van. A biztonságérzet, a megfelelő hőmérséklet és homeosztázis fenntartása, a környezeti viszonyoktól való védettség, az alvásigény kielégítése, a megfelelő mennyiségű inger (se túl sok, se tál kevés) és a megfelelően működő anyagcsere (és hogy ne üljön a kakiban) is legalább ilyen fontosak. Ezeket az igényeket pedig nem a „cici”, hanem Anya, Apa vagy bármely gondozó is ki tudja elégíteni. Az elején főleg Anya, mert ő töltött a legtöbb időt a picivel és ő érzi a legjobban, éppen mire van szüksége.
A kisbaba biztonságérzete vagy annak hiánya szorosan összefügg később a gyermek szorongásával, a világ biztonságos helyként való megélésével és hosszú távon a felnőtt önbizalmával és magabiztosságával, világba vetett hitével. A baba onnan tudja, hogy a világ kiszámítható, hogy jó helyre született, ha jelzéseire reagálnak. Ha az anya odamegy hozzá, mikor sír, felveszi, próbál változtatni a helyzetén, megtalálni a megoldást. A biztonságérzet alapja a fizikai közelség, az érintés is, ebből tud kialakulni a kötődés. 6 hetes koruk felett a babák már elkezdenek másképp reagálni az ismerős és ismeretlen emberekre, és 6-8 hónaposan már komoly szeparációs szorongást mutatnak a gyerekek, ha az anya kimegy a szobából.
Egy klasszikus állatkísérlet igazolja, mennyire nem az étel forrása számít a kötődés megalapozásánál. Harry Harlow és munkatársai rézuszmajmokkal (genetikailag ők állnak az emberhez a legközelebb) végeztek kísérletet a hatvanas években. Kölyköket választottak el az anyjuktól, és egy mű pótanyát helyeztek a ketrecükbe, „akitől” a tejet kapták. A majmocskák egy részénél drótból készült a pótanya (drótanya), másik részüknél forttíranyag borítás is volt a bábun (szőranya). A majomkölykök még akkor is a szőranyához kötődtek jobban, rajta töltöttek több időt és jobban vigasztalódtak rajta (ha megijesztették őket), mint a drótanyán, még akkor is, ha a drótanyától kaptak enni. Azonban az anyjuktól, közösségüktől elszigetelten, akár szőr-vagy drótanyával nevelkedő majomkölykök súlyos beilleszkedési nehézséget mutattak később a csoportba és nem tudtak megfelelően bánni saját kölykeikkel, nem voltak megfelelő mintáik hozzá. Meglepő módon azonban fiatalabb kölykök a játékosságukkal, kötődésükkel tudtak segíteni a viselkedésükön és a beilleszkedésükön.
A kisbaba 9 hónapot tölt anyja hasában, és mikor megszületik, óriási trauma a kapcsolat intenzitásának a csökkenése. A baba hordozása, karban tartása, a sok érintés, átölelés nem csak hogy nyugtatóan hat a babára, hanem elemi szükséglete. Szépen lassan aztán ő is igényli majd az önállóságot, a világ felfedezését, ezt jelezni is fogja időben, ha képesek vagyunk az ösztöneinkkel figyelni őt.
Szóval én Anyja akarok lenni a kislányomnak, nem csak az etetője. Hordozni, szeretni, simogatni, játszani, megnyugtatni, és megmutatni, hogy rám bármikor bármiben számíthat és hogy én megmutatom neki, biztosítom róla, hogy ez a világ szép és jó, ő is szép és jó, és legfőképp szeretnivaló.
