Rég éreztem azt, hogy az érzéseim, gondolataim ennyire megtalálják kifejeződésüket. Kundera olyan rendszereket, háttér-információkat, családtörténeteket képes egy-egy mondat esszenciájába sűríteni, amelyek számomra hosszú évek felismerései és hosszú oldalakon fejtegetném homályosan, mit is érzek. Például a „szemantikai folyó” fogalma: „a keménykalap meder volt, melyben Sabina mindig más folyót látott, más szemantikai folyót; ugyanaz a tárgy, mindig másféle jelentéssel együtt zengett (mint a visszhang, mint a visszhangok sora) az összes múltbéli jelentés. Minden új élmény mind gazdagabb összhangban csendült fel.”
„A fiatal franciák az öklüket rázták, s jelszavakat kiáltoztak az orosz imperializmus ellen. A jelszavak tetszettek Sabinának, de egyszerre csak meglepődve állapította meg, hogy képtelen a többiekkel kiabálni. Néhány perc után nem volt maradása a menetben. Ezt az élményét megosztotta francia barátaival. Azok csodálkoztak: - Szóval te nem akarsz harcolni hazád megszállása ellen? - Meg akarta nekik mondani, hogy a kommunizmus mögött, a fasizmus mögött, az összes megszállás és invázió mögött egy alapvetőbb és általánosabb rossz bújik meg; ennek a rossznak a jelképévé számára a menetelő sokaság vált, mely az öklét rázza és unisono kiabálja ugyanazokat a szótagokat. De tudta, ezt képtelen volna nekik megmagyarázni. Zavarában más témára terelte a szót.”
