Most olvastam egy elég érdekes cikket a szoptatással kapcsolatban és megtetszett a párhuzam, melyet a séta a parkban és a maratonfutás, valamint a szoptatás elvárt kellemessége és a valódi erőfeszítések között vontak. Ez tetszett, mert a maraton jól jellemezi nálam is azt az erőfeszítést, összehangolódást, akaratot, tudatosan összeszorított fogakat és fájdalmas pillanatokat, majd a flow élményt és a katarzist, mely alatt beállt két hónap alatt a szoptatásunk.
Az elején fájt, megduzzadt, bedurrant, kisebesedett (fél centire felnyílt bimbóhegyet nem a "kisebesedés" kategóriába sorolnám...), emellett folyt, lövellt, spriccelt néha teljesen váratlanul, napi négyszer kellett átöltöznöm. A szoptatás néha több mint egy órás procedúra volt a mell előkezelése (mindenfélre gyógykrémek lemosása és lelki rákészülés), a szoptatás maga, böfiztetés, és a mell utókezelése (plusz fejés, sebes bimbók lekezelése, lefejt tej tárolása, eszközök fertőtlenítése, sírdogálás a fürdőszobában míg magamra erőltettem a melltartót, sírdogálás azon, hogy más ringatja ilyenkor a kisbabámat). Mire ezzel kész voltam és kezdtem mozdulni tudni, a pici újra sírt, hogy éhes, vagy valami más baja van. Közben pedig a szakcikkek mind azt írták, hogy a szoptatásnak a helyes technikával nem szabadna fájnia, tegyük minél gyakrabban, igénye szerint mellre a picit, mert az jó neki. Átböngésztem mindent, az amúgy remek La Leche Liga szoptatós füzeteitől kezdve a nemzetközi blogokig. Mindenhol leírták a helyes technikát, és hogy semmiképp sem szabad se cumisüvegből etetni, de bimbóvédőt, vagy cumit sem szabad adni a babának, mert az megzavarja a szopási technikáját és úgymond vandálkodni fog a mellbimbódon. Viszont sehol nem találtam leírást arra, hogy mit lehet csinálni, ha már ennyire elfajult a helyzet. Közben meg anyukám meg az anyósom egyszerű legyintéssel nyugtattak: nekik is sebes volt, nekik is fájt, össze kell szorítani a fogakat és csinálni. Majd jobb lesz. Utóbbi még hozzátette azt is, hogy képzeljem el milyen lesz, amikor már fogai is lesznek a babának. Na ez sem nagyon segített.
Mivel még igazából senkit sem láttam életemben közelről szopizni (na jó, kilenc évesen az öcsémet..), az volt az elvárásom, hogy a szoptatás milyen gyönyörű dolog, átszellemült madonna-arccal ül az anya enyhén feltűzött vagy hosszan leomló hajjal, a kisbabab meg békésen táplálkozik és remekül fejlődik a kettejük közötti kötődés. Ezt sugallta minden. Romantikus kép, ugye? Tisztában voltam a szoptatás immunológiai-, fizikai- és lélektani hosszú távú pozitív hatásaival, az ősbizalom kialakulásában játszott szerepével és a megfelelő tejmennyiség terlmelésével. Csak azzal nem, hogy ez bizony munka. A maratonra való felkészülés is néha fájdalmas, néha fáj, akkor is ki kell menni futni, mikor esik és fúj, és fáradt vagy és szigorú edzéstrev van és közben vannak időszakok, mikor tényleg átszellemülten megy és szárnyalsz és flow az egész.
Két hónap után elmúlt a fájdalom, begyógyultak a sebek, nem tartottam ki magam elé védekezőn a karjaimat, ha valaki meg akart ölelni és magabiztosan tudtam felvenni a hordozókendőt. Két és fél hónap után a tejem már nem folyt össze-vissza, leállhattam az extra fejéssel és nem okoz gondot, ha házon kívül (akár autóban, étteremben, stb.) kell szoptatnom. Hogy hogy jutottunk el idáig onnantól, hogy mindjárt feladom?
1. Összeszorított fogak, kitartás és idő
2. Sebkezelés: próbálkoztam Bepanthennel, saját tejjel, mézzel, ezüst lapocskákkal (sebkezelésben használják), sebészeti sebkezelő krémmel, Garnesollal, a seb "szellőztetésével" (ami azért vicces, mikor váratlan állít be valaki, meg télen, amikor amúgy is ráz a hideg a kimerültségtől). A legkellemetlenebb az volt, hogy a seb beleragadt a melltartóba vagy a gézbe és ez néha újra feltépte a sebet, meg hogy az akár csak egy előre hajlással is váratlanul elinduló tejleadó reflex mindent gyógycuccot eláztat/leáztat. Ami igazán bejött, az a bimbóvédő kagyló volt, amiben tudott levegőzni és nem dörzsölődött, valamint a kicsorgó tejet is felfogta.
3. Segítségkérés, tanács, lelkitámasz: Első körben a védőnőmet kérdeztem, aztán különböző barátnőkkel történő levelezés mellett írtam két szoptatási tanácsadónak is, az egyik a La Leche Liga önkéntes tanácsadója volt, a másik az IBCLC Laktációs Szaktanácsadók Magyarországi Csoportjának online tanácsadásán keresztül megtalált tanácsadó volt. Mindkét tanácsadó hölgy 1-2 napon beül válaszolt a kérdéseimre és támogatás, pozitív visszajelzések mellett a cumizavar kezelését ajánlották: a játszócumi elhagyását és a helyes szopitechnika gyakorlását. Cumisüveget a fenti okok miatt eleve nem használtunk, helyette nagyon ügyesen ivott kiskanállal vagy csészéből a baba már kezdetek óta. A bimbóvédő sem jött be, viszont játszócumit már néhány hetesen kapott, mondván milyen cuki, meg milyen jól megnyugtatja. Nekem a kezdetektől ellenérzéseim voltak a cumival, merthogy nem tartottam megfelelő megoldásnak, hogy csak betömjük a baba száját mindenféle sírásra anélkül, hogy a problémáját próbálnánk megoldani. Közben meg éreztem is, hogy a cumi óta durvábban bánik a mellbimbómmal is. A játszócumi a védőnőm szerint nagyon ritkán okoz zavart, viszont a laktációs szaktanácsadók egyöntetűen a cumizavart hangsúlyozták. Próbáltam leállni a cumival, de igazából annyira rászokott a baba, hogy sosem sikerüt teljesen, és mióta nem fáj nekem sem, újra vígan cumizunk (különösen autóban vagy öltözködésnél jön jól). A levelezések pár hétig tartottak és elég sokat segítettek a probléma tisztázásában. Javasolták, hogy menjünk el szoptatós csoportba is, ahol valaki élőben meg tudna nézni minket és az alapján segíteni, de erre aztán már nem került sor, mert jól lettünk.
4. Helyes technika és különböző mellretételi pózok gyakorlása: Hiába olvastam előre, időbe tartott míg tényleg belejöttünk abba, hogy a baba az egész mellbimbót a bimbóudvar nagyjával együtt a szájába vegye, az álla és az orra is hozzáérjen a cicihez, az ajkai kifelé forduljanak. Azzal kezdtem, hogy alaposan megfigyeltem, hogy hogy csinálja a babám a szopizást. Feltűnt, hogy nagyon ellapítja a bimbót közben, hogy a nyelvével matat és nem kapja be eléggé. Ekkor elindult a korrekció. Próbáltam a kezemmel segíteni, hogy minél nagyobb részt tudjon bekapni és ha nem így csinálta, vagy ha nagyon fájt akkor levettem és próbálkoztunk újra. Volt, hogy egy szopizást ötször-hatszor kellett így megszakítanom, vagy az elején sírni hagynom, amíg a nagyon megtelt és kemény mellett kicsit kimaszíroztam, felpuhítottam, hogy jobban be tudja kapni a baba. Küzdelmes és melós volt, de megérte. Többféle tartást kipróbáltunk, és végül nekünk ez jött be, a mai napig általában így szopizunk, a babát az ölemben lévő párnára fektetve.
A poszt legelején említett cikk és az eltelt idő fényében be kell látnom, helyzetem nem egyedüli volt és igen, a megfelelő szopi kialakulásához kell idő, gyakorlás, helyes technika és a rizikótényezők kerülése. De megérte a fáradtságot, és ha újra végig kéne csinálnom, újra végigcsinálnám, mert most olyan fantasztikus élmény.
És igen, jövőre lefutom a maratont is.
